Ki költözik a Downing Streetre?
Ha minden a szokott módon alakult volna a csütörtöki brit választáson, akkor ma reggel már a Downing Street 10.-ben alighanem új miniszterelnök ébred, hiszen bukott elődje onnan kiköltözött péntek reggel és délután már be is rakták holmijait. Sehol sem ennyire gyors és gyakorlatias a kormányváltás, mint Nagy-Britanniában, ahol a politikában is a fő az „üzletmenet” folyamatossága (ha a szavazók megtartják a kormányzó pártot, akkor annak feje egyszerűen tovább szolgál, felesleges az új felhatalmazási procedúra, a többször is győztes Thatcher vagy Blair csak egyszer járt ez ügyben a királynőnél).
Brown ugyan most is maradt a lakásul és irodául szolgáló épületben, ám immár nem „saját jogán”, hanem legitim utód híján. Mert arról a szavazók nem tudtak dönteni, a sokat és régóta bírált – a már felbomlott kétpárti dominanciára épült – választási rendszer a jósolt eredményt hozta: nyertes van, de győztes nincs, mert senkinek sem lett többsége a 649 fős alsóházban. Ráadásul éppen az a párt és vezére került kulcspozícióba a – britek számára oly szokatlan – koalíciós alkudozásokon, amely és aki az elavult rendszer fő bírálója és megváltoztatásának szorgalmazója. Most majd kiderül, hogy a liberális Clegg e téren is képes lesz-e akkora meglepetést okozni, mint a három nagy párt vezérének háromszori (a maga nemében szintén tradíciótörő) tévévitája során.
E brit rendszerben minden körzet mandátuma az – akár egy szál vokssal – élen végzőé. Ez pedig a két hagyományos nagy pártnak kedvez, s bünteti a csak valamelyest is lemaradó harmadikat. A liberálisok a szavazatok 23 százalékával csupán a mandátumok kilenc százalékát nyerték el, míg a toryk 36-tal 47-et, s az eddig többségben volt Labour is akként vesztett, hogy a 29 százaléka is ért negyvenszázaléknyi képviselői helyet. Még furább a képlet akkor, ha meggondoljuk, hogy a konzervatívok alig egyharmadával szemben a munkáspárti-liberális párosnak ugyan ötven százalék feletti szavazattöbbsége van, ám alsóházi nekik sem jött össze. Ilyesmi utoljára a hetvenes és azt megelőzően a húszas években fordult elő, s így senki sem volt rá igazán felkészülve. A már beköltözésre váró Cameront a csupán 36 százalék nem zavarja (utoljára már a Labour-kormánynak sem volt több, csak mandátumban), a kiköltözni vonakodó Brown pedig kapkodna a hozzájuk közelebb álló liberálisok után, de ehhez még kispárti kiegészítők is kellenének. Különben akkor, a hetvenes években a tory Heath csak négy napig tartott ki, s adta át a Downing Street 10.-et a munkáspárt Wilsonnak, aki azonban csak őszig vezette kisebbségi kormányát, ám az új választáson megkaparintotta a minimális alsóházi többséget.
Mivel a rendszervita két ellenlábasának, Cameronnak és Cleggnek megalkudásuk esetén biztos többsége lenne, a régi menetrend most aligha valószínű, ám egy konzervatív-liberális koalíció se tartana ki emberi számítások szerint sokkal tovább. Vagyis minden variáció lehetséges, a politikusok vélhetően már arra az új választásra sandítva folytatják a kampányt, más eszközökkel.
A.J.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!