Bolgár György
Soha nem készült újságírónak… Ehhez képest egész jól sikerült azzá válnia. A „közgáz” után szinte véletlenül került a Magyar Rádióba. Pulitzer-emlékdíjas és Táncsics Mihály-díjas publicista, riporter, szerkesztő; volt a rádió New York-i tudósítója is, az ATV Újságíróklub tagja. S igen: költő és író.
– Nem képregény, „kép-regény” az új kötete. A XVII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg az Athenaeumnál: druszája, a tűdőbajban fiatalon meghalt posztimpresszionista festő, Georges Seurat képét, a Vasárnap délután a Grande Jatte-szigetent, alakjait keltette életre.
– Egyik kedvenc festményem. Egy musical szerzőjét is megihlette: ’84-ben láttam Amerikában. Tudjuk: Seurat sokáig dolgozott rajta, mégis olyan, mintha „lefényképezte” volna őket. Már gyermekkoromban is foglalkoztatott, hogy lehet pontokból képet összerakni? Olyant, amelyet messziről kell nézni, befogadni, mert úgy – egész. Végtelenül kimerevített és nyugalmat sugárzó. Ha pedig közel megyünk hozzá, szétesik… Izgatott: kik lehetnek az idilli képen? Milyen életet éltek? Megírtam. A szereplők persze kitaláltak, egy-két ember volt létező – őket én képzeltem oda… „Kvázi kutatásokat” végeztem hozzá: felfedeztem a századvégi Párizst, történelmi-divattörténeti olvasmányokba kezdtem, hogy hiteles legyek. Egyébként a XX. és a XXI. század Párizsát sem ismerem úgy, ahogy szeretném. Amikor a kötet dedikálása volt, odajött hozzám egy úr, s megkérdezte, mennyi ideig éltem a francia fővárosban? Mondtam: semennyit. De Párizsban járva, ugye, volt a Grande Jatte-szigeten? – firtatta tovább. Mire csak azt tudtam mondani: soha sem jártam a szigeten. Erre vett egy könyvet, s elmesélte, sokáig élt ott, sőt lakott a szigeten is, ami már nem ilyen üde zöld, beépítették… Beszélgetni kezdtünk. Odaadta a névjegyét. Kiderült, Kiss Ulrich jezsuita atya ő, aki bár pap lett fiatalon, később mégis menedzserként dolgozott a divat fellegvárában vagy két évtizeden át. Ma jezsuita szerzetes Budapesten, s blogíró.
– Van olyan könyve, amely a rádiós műsorából született, van, amelyet sokáig érlelt magában New Yorkról, s egy olyan, amiért szinte megkövezték…
– A Beszéljük meg! Közéletibeszélgetős-telefonálós műsort 1992-ben indítottam – rá két évre sokadmagammal kitettek a rádióból, a műsor megszűnt. Aztán később, 2002-ig mégis folytatódott. Amikor is újra megszüntették. Azóta a Klub Rádióban csinálom – Megbeszéljük! címmel. Megjegyzem: bár miattam védették le a műsorcímet, a megszűntekor nem adták át, így felcseréltem az igét és az igekötőt. New Yorkról verses kötetem született, nem gyorsan, két év alatt: egy kép – egy vers… A város elindított bennem valamit. Hogy minden pillanatban annyira egyforma és annyira más. A Vágy című könyvem miatt kaptam hideget, meleget. Mivel közszereplő vagyok, sokan úgy gondolták, most törleszthetnek, megvethetnek, „pornográfia” okán. Pedig minden volt, csak az nem. De a barátaim is szidtak, hogy minek adok támadási felületet… Hétközben dolgozom, a közeg feszültséggel teli olykor. A hétvégeken, a nyugalomban szépirodalommal foglalkozom. A város szélén élünk, a kertben madarak csicseregnek, olykor a két kutya is „csicsereg”. Egy magyar vizsla és egy vizsla-szetter keverék. Furcsa módon testvérek…
(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!