Elválasztottak és összetartozók

Merkel és a T. Ház kormánypárti része elégedetten nyugtázta a frakcióvezető szavait, aki aztán – hogy enyhítsen egy kicsit ezen a túl nagy egyetértésen, meg amúgy jópofaságból is – kis hatásszünet után hozzátette: „Nem mindig van ez így”. Derültség a Ház mindkét oldalán – jegyzik fel ilyenkor a gyorsírók, a megfigyelő pedig azt állapíthatta meg, a két éve Berlinben kormányzó nagykoalíció pártjai, ha kisebb-nagyobb súrlódások közepette is, de végül mégiscsak sikeresen vezetik az országot, amint ezt a korábbi évekhez képest jobb költségvetés számai – nagyobb bevételek, kisebb deficit – az aznapi vitában is megmutatták.
Nem mindig volt ez így ezzel a idilli hangulattal. Sőt, sokáig egyáltalán nem így volt. „Ha a nap ránk mosolyog, a CDU jól dolgozott/ Ha hó van, jég és pocsolya, ennek az SPD az oka” – így hangzik szabad fordításban az a kínrímes mondóka, amit a hatvanas-hetvenes években idézgettek a felszólalók az akkor még Bonnban ülésező Bundestagban. Ami azt volt hivatva karikírozni, hogy akkoriban a pártok és képviselőik még az időjárásért is képesek voltak egymást, pontosabban a másik oldalt felelőssé tenni.
De a kínrímeknél voltak durvább dolgok is, személyiségi jogokat sértő, emberi méltóságba gázoló kirohanások is. Ma már szinte hihetetlennek tűnik, hogy például a kelet-nyugati enyhülés építőmestere, s ezzel a német újraegyesítés lehetőségének megalapozója, vagyis Willy Brandt milyen támadásoknak volt kitéve. Mivel a háború után ő tudósította Nürnbergből a náci háborús bűnösök peréről a skandináv lapokat, ez lett az ellene táplált gyűlölet egyik fő forrása. „Német létére képes volt rosszat írni a németekről” – ez volt az ötvenes-hatvanas években a jobboldal vele kapcsolatban leggyakrabban használt fordulata. Hazaárulásnak tartották azt is, hogy a német-lengyel és a német-szovjet megállapodásokkal, a keleti szerződésekkel „lemondott a keleti területekről”. No meg a származása! Mivel Herbert Frahm néven látta meg a napvilágot, előszeretettel aposztrofálták „Willy Brandt, alias Herbert Frahm”-ként. Ez a gyűlölettömeg még élete csúcspontjára, a Bundestag 1969. október 21-ei ülésére is elkísérte, amikor a háború utáni NSZK első szociáldemokrata kancellárjává választották. Még ekkor is volt olyan képviselő, aki ezzel a szöveggel adta le szavazócéduláját: „Frahm nem!”
Persze, a brandti visszavágás sem maradt el. A jobboldal akkori vezéralakjának, Franz-Josef Straussnak a jellemzésére a következő fokozást tartotta a legtalálóbbnak egy Bundestag-vitában: „Vannak tévedések, vannak hazugságok, és vannak Strauss-beszédek!”. Herbert Wehner, az SPD legendás akkori frakcióvezetője Helmut Kohl későbbi kancellárt - akkor még csak ellenzéki politikust - a nevével (Kohl annyi mint káposzta) figurázta ki, ugyancsak a bonni T. Ház falai között, mondván, a név viselője a legjobb úton van afelé, hogy Savanyúkáposzta úrnak nevezzék. S amikor egy jobboldali képviselő sértődötten kivonult a teremből, Wehner utána kiáltott: „Na menjen csak és játsszon tovább a zsebében, maga kisfiú!”
Hogy milyen úton jutott el oda mára a német politikai kultúra, hogy a két nagy párt képes immár két éve nagykoalícióban kormányozni, az hosszú történet. Ezúttal csupán egy epizódot villantanék fel: 1990 október 2-án, a német újraegyesítés előtti utolsó pillanatokat. A berlini Reichstag épülete előtti ünnepségen egymás mellett állt Helmut Kohl, aki akkor már kancellár volt, és Willy Brandt, aki akkor már rég nem volt kancellár, de a Szocialista Internacionálé elnökeként nemzetközi tekintélynek örvendett, s ő mondta ki azt az azóta sokat ismételgetett mondatot, miszerint: „Most összenő, ami összetartozik”.
Lehet, hogy az ilyen közös élmény éveken és személyeken is átívelve tud olyan hatást kifejteni, ami segít felülemelkedni a személyes acsarkodáson másoknak is? Ha így van, Magyarország helyzete ma tulaj-donképpen ígéretes, a kiinduló pont megvan…
Weyer Béla

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!