Szavahihetőségi szakadék

Annak hatására, hogy az előző őszi elnökválasztás győztese, Johnson bombázni kezdte Észak-Vietnamot, noha kampányában éppen ellenfelét, Goldwatert vádolta meg az újabb ázsiai háború szándékával. Vicky, a híres (magyar származású) karikaturista rajzáról le is kacsintott  gúnyosan a vesztes, hogy lám, mégis neki volt igaza. A kifejezést szokás szerint sokan és sokszor  használták azóta is, lévén találó hasonlat, hiszen egy szakadékba könnyű belezuhanni és irdatlanul nehéz onnan kimászni. A politikában vajmi ritkán sikerül. Az átlagember, tehát a szavazó ugyanis nehezen feledi és bocsátja meg, ha úgy érzi: becsapták. A hiteltelenné vált politikus pedig ettől fogva bumeránghajítóvá válik: bármit próbálna megcélozni, önmagát kólintja fejbe, a korábban neki oly sikeres fogások visszafelé sülnek el. Merthogy minden szavát gyanakvás fogadja. Johnson is hiába ígérgetett már megannyiszor fordulatot, a „fényt az alagút végén”, csak olyasfajta gyilkos humorba ütközött, hogy „az alagút végén van egy másik alagút...”
Rendszerváltásunk két évtizedében a mi kormányaink is gyakran táncoltak a szélén és estek is bele ebbe a rémisztő szakadékba. Kezdve mindjárt a taxissztrájkot okozó hazugsággal, amely megpecsételte mindjárt az első sorsát. De a második, a Horné sem tudott kellő időben, vagyis az újraválasztási próbálkozásáig teljesen kikecmeregni a szurdokból, miután a Bokros-csomaggal annyira rácáfolt a vele kapcsolatos (legyen: indokolatlan) jólétteremtő várakozásokra. S valószínűsíthető, hogy a harmadik, Orbáné meg a nyugdíjemelés utólagos megkurtításával került a bukáshoz vezető csúszdára. Medgyessy alighanem ennek tudatában is ragaszkodott annyira kampányígéretei maradéktalan megtartásához. Az pedig, ha ő maga próbálja is vitatni, az újraválasztott Gyurcsányé kétségtelenül az őszödi beszéd botrányával került abba a szavahihetőségi szakadékba. A becsapottság érzését ráadásul a saját – választási vetélytársát látványosan „kiütő” – tévépárbajának sikere fokozta, amit persze politikai ellenfeleinek médiája maximálisan kihasznált és felejthetetlenné tett.
Most Orbán második kormányzására készül, s bár fölényes győzelem és jószerivel teljhatalmat biztosító többség áll mögötte, jobban teszi, ha árgus szemmel lesi, hol is lehet a szakadék széle. Mivelhogy újfent hatalomba egyaránt segítette a csalódás és a várakozás elegye, nem csupán a jobboldaliak érthető revánsvágya. S őt is belesodorhatják a hiteltelenségbe a saját korábbi szavai és tettei, de elsősorban a csodarecept, a mindent megoldó adócsökkentés felelőtlen ígérgetése. Ami most, a fejlett világot megriasztó görög válság nyomán aligha tartható, vagy legfeljebb különleges – deficitet nem növelő – bűvészmutatvánnyal. Ha rosszmájú volnék, mondhatnám úgy is: trükkök százaival. De fogalmazhatunk akként is, hogy a folyton fenyegetőleg – és Jobbik-leszerelőnek szánva – emlegetett leszámolás sokkal könnyebben mehet, mint az elszámolás a hitelezőinkkel, akik athéni tapasztalataik alapján, ha lehet, még gyanakvóbbá váltak.
Márpedig ha elkezd terjedni a csalódottság, a becsapottság érzése, már mit sem segít a legügyesebb propagandagépezet sem. Néhai filozófus barátom mondogatta, hogy némelyek szerint tudat fennforgása esetén agit-prop javallandó, s ez már az egypártrendszerben sem jött be. S ha a mai demokratikus ellenzék hajlandó lenne is nagyobb – a külső körülményekre tekintettel levő – megértéssel kezelni, már csak az ország érdekében is, a várakozások szükségszerű lehűtését, tehát  az annyit csepült leváltott kormány szanálási politikájának folytatását, a vérszemet kapott szélsőjobb demagógjait ez aligha érdekli majd. S ugye, szítják a mindenkori kedélyeket a mindennapi számlák, kivált az ismét vészhelyzetbe került devizahiteleseké. Nemcsak bűvésznek, hanem kötéltáncosnak is kell lennie Orbánnak és Matolcsynak, méghozzá egyszerre két közönség, a hitelezők és a hiteltörlesztők felé. S talán nem csupán ellenzéki okvetetlenkedés folyvást figyelmeztetni éppen ilyen helyzetben a kormányt, hogy kétharmada csak a parlamentben van, s nem a társadalomban. „Vészhelyzet” okozásával vádolni a lelépőket egy darabig még lehet, de azok is hasztalan okolták a világválságot.
Ha mégis belelépnének ők is a hasadékba, sovány vigaszuk lehetne, hogy vesztes ellenlábasaik még a maguk szavahihetőségi szakadékának mélyén vergődnek, keresvén a kimászás fogódzkodóit. Kicsit meglepő, hogy legelső útmutatónak éppen az a politikusuk jelentkezett, aki mégiscsak vezérük volt a belezuhanáskor. Ráadásul Gyurcsány megint rossz tanácsadókra hallgatott, mármint ha bárkire is. Terjedelmes, a már meggyőzötteket szokás szerint bizonyosan meggyőző fejtegetésében van egy árulkodó mondat: „Jól tudjuk, hogy a legritkábban keressük magunkban a hibát”. Sajnos ezt bizonyítja is. Ismétlődnek az olyan megfogalmazások, amelyek    megosztják a felelősséget és ily módon csökkentik az övét: a vereség önmagunkból fakadt, belőlünk, vezető politikusokból, „és természetesen belőlem is”. Ez az „én is követtem el hibákat” formula   eleve felmentő szándékú, a saját vétket kicsinyítő és a másokét felnagyító. Nem is csoda, hogy feltűnést keltettek meglehetősen goromba megjegyzései a többi szocialista vezetőre, ami nem volna baj, ha önmagával nem bánik kesztyűs kézzel. Avagy volna – ellentétben a magyarral – olyan dakota mondás, hogy testétől bűzlik a hal?
Kár, hogy Gyurcsány (koránál fogva is) nem emlékezett Nasszer zseniális politikai húzására: a hatnapos háborúban elszenvedett totális vereség végén bement a kairói tévébe, s  közölte népével, hogy „mindenért” ő volt a felelős. Órákon belül egymillió ember rohant az utcára, merthogy „mindenért” mégsem lehetett kizárólag a Raiszot hibáztatni. Ha Nasszer taktikázni kezd, hárítani, akkor fordított folyamat kezdődik: egyre följebb keresik a vétkeseket, s hamarosan tényleg mindenki csak benne találja meg. De Gyurcsány legalább Antonius híres gyászbeszédének logikáját követhette volna, mert Shakespeare tudta, hogy az emberek méltányolják a bűnbánó vallomást, s azzal többre mehet. Mindenesetre nem igazán kedvelik a konok önigazolást, amit tanácsosabb az időre bízni.
S az már kifejezett könnyelműség, ha valaki önmagának is ellentmond, mint teszem azt abban, hogy mikor is fogta fel valójában a megszorítások szükségességét: a választások előtt, amint Őszödön is hangoztatta, avagy csak utána, mint dolgozatában állítja. Lévén ez a szavahihetőségi szakadékba zuhanásának kulcskérdése, függetlenül a valóban elképesztően viselkedő ellenzékétől és „bátorságbeszéd” kiszivárogtatójától, ez megint olyan politikai hiba, amelyek sorozata vezetett ellehetetlenüléséhez. S az is híveinek öncsalása, hogy távozásakor, esztendeje még jobban álltak, mint végeztek a választásokon, mert talán mégsem kellene feledni a még Gyurcsány által levezényelt kormányfőjelölési kabarét, s az utódjára hagyott drámai elvonásokat (tizenharmadik havi nyugdíj stb.), amelyek nyilván nem fokozták a szocialisták népszerűségét. S nem túl vonzó éppen tőle a kibic szerep sem, akár a kampányt kritizálva, akár korábbi – a párton belüli feszültség egyik okaként számon tartott – államfőválasztásról ír (akkor, 2005 kora nyarán „nem akart beavatkozni a folyamatba”, nem akart „szembemenni” pártja befolyásos többségével, pedig érezte a z érlelődő bajt: ugyan miért nem „ment szembe”, ha vészt sejtett, s vajon miért nem  küzdött (szociál)demokrata politikusként a többségi jelöltért a rá máskor annyira jellemző elánnal?) Az antikommunista antifasizmust pedig talán nem a mindent elárasztó komcsizás kellős közepén kellett volna meghirdetni.
Ilyen érveléssel és megfogalmazásokkal a gyurcsányi dolgozat legfeljebb egyéni kikapaszkodási kísérletnek tűnik, s minden állítása ellenére aligha segíti pártja kikászálódását. Hiszen leginkább a kölcsönös indulatokat szítja, bár a vezetőtársak igyekeznek nagy önfegyelemmel nem viszonozni a minősítéseket, vagyis nem mélyíteni az ellentéteket. Úgy persze nehéz lesz kollektíven kimászni a szakadékból, ha akadnak, akik másokat visszahúznának, netán egyenesen visszarúgnának. S ha a belezuhanásért mégis csak leginkább felelős amolyan Dugonics Tituszként viselkedik, hiszen – politikusokról lévén szó – tüstént felébreszti a gyanakvást is, vajon kinek (netán saját emberének) csinálna helyet a tabula rasa hirdetésével? Kár, mert a valóban kíméletlen önbírálatnak lett volna igazi kényszerítő hatása, s nem festette volna a falra a pártszakadás ördögét. Márpedig, mint a lengyel példából tudjuk, az a szétszakadó baloldal még ma is ott vergődik a szakadék mélyén.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!