Koraszülött fogyasztói társadalomban élünk

z „Görög dráma” felvonásai peregnek előttünk gyorsuló iramban. Most már valóban véres a dráma. Hogy juthatott el idáig egy ilyen idegenforgalmi kincsestár?
– Görögországnak a kezdetektől fogva – tehát 1981 óta, amióta belépett az Európai Unióba – állandó gondja volt a versenyképesség. Hadd mondjak egy példát: 2008-ban, a válság előtti évben – a válság mindannyiunkat nagyon megviselt – Görögország exportja az Európai Unióba körülbelül húsz(!) százaléka volt a magyarnak. A görög 11 milliárd eurónyi volt, a mienk 58 milliárd.  Ha még hozzáteszem azt, hogy a magyarnak a struktúrája olyan, hogy bár importra épül, de a legmodernebb technológiát képviselő termékek teszik ki a hetven százalékát, a görög exportban viszont gépet, gyógyszert, elektronikus készüléket, műszereket nemigen lehet találni.  Narancsot tudnak exportálni – azon kívül nagyon keveset… Majd’ három évtizeden át a versenyképességüket uniós tagállamként egyáltalán nem tudták növelni – lehet, hogy nem is erre törekedtek. De nagyon jól éltek, hatalmas támogatásokat kaptak az Európai Uniótól, mind az agrárpolitika keretében, mind pedig a strukturális-kohéziós alapokból. Hogy ezek a pénzek mire mentek, az nagyon érdekes dolog, miközben a görög állam hatalmas léptékben eladósodott. Kiépítettek egy olyan szociális és jóléti rendszert – s ez nagy tanulságul szolgálhat nekünk is –, amely gyakorlatilag nem tartható: 13. és 14. havi bér és nyugdíj stb. Én ma – egy évtized tapasztalatainak az alapján – Magyarország esetében is, de Dél- és Délkelet-Európában még nagyobb mértékben, mint nálunk, egy „koraszülött fogyasztói társadalomról” beszélek, ami természetesen az emberek nagyon nagy részének nem tetszik, mert „ej, micsoda dolog ez!”
z Ami azt illeti, 2002-ben Medgyessy Péter szájából megismerhettük a „jóléti rendszerváltás” kifejezést…
– Valóban. Kornai János viszont használt egy másik szót, s írt is egy anyagot még a szocializmus utolsó éveiben a „koraszülött jóléti rendszerről”. Na, most én ezt próbáltam – ha nem is plagizálni, de – átalakítani. Görögországban gyakorlatilag ez valósult meg az elmúlt évtizedekben hatalmas uniós támogatásokkal, jelentős költségvetési deficittel és nem kevés statisztikai csalással. Ha összehasonlítjuk a bőkezű görög szociális juttatásokat, nyugdíjkorhatárokat, javadalmazásokat, mondjuk, a némettel, s megnézzük azt is, milyen teljesítmények állnak mögötte, akkor bizony nem csodálkozom azon, hogy azt mondják Berlinben, s nem csak az egyszerű polgár, hogy „miért támogassam azt a rendszert, más állam felelőtlenségét?!”, miközben azzal a pénzzel a németek is tudnának mit kezdeni. A berlini koalícióban helyet foglaló liberális pártnak, az FDP-nek volt egy adócsökkentő csomagja, ami éppen annyiba kerülne most a német büdzsének, ha megvalósulna, mint a görögök megtámogatása. Fontosabb Görögország megtámogatása, mint a német versenyképességet biztosító adócsomag elfogadása?! A görög válsághoz alapvetően belső okok, s nem az elmúlt egy vagy két év külső fejleményei vezettek el. Ez nagyon hosszú út, amelynek külön állomása volt az, amikor Görögország – a maastrichti feltételek nem teljesítése miatt egyéves késéssel – átvehette az eurót. Némi statisztikai trükközéssel persze, aztán később kiderült, hogy nem három százalékon belül van a költségvetési hiánya, hanem ennek a dupláján… Na, itt is jöttek a problémák! Mert amikor közös valuta van – méghozzá olyan térségben, ahol nagyon is különböző fejlettségű, struktúrájú és teljesítőképességű országok vannak –, de nincsen már árfolyampolitikai eszközöm, s nem tudok leértékelni, hogy az árverseny-képességemet megtartsam, nincs önálló kamatpolitikám sem, mert azt az Európai Központi Bank intézi – akkor bizony az árstabilitás átalakul hitelkockázattá, a versenyképességi különbségek nyolc-tíz év alatt fölhalmozódnak. Németországban nem emelkednek az egységnyi termelésre jutó bérköltségek, sőt csökkentek; Görögországban viszont egy évben három-négy százalékkal is nőnek. Ez egyik évről a másikra még nem drámai, no de tíz évre számítva?! Ha valaki ezek után bent akar maradni az unióban – nem beszélve arról, hogy a kilépés még nagyobb gondokat okozna neki, ráadásul ez intézményesen sincs megoldva –, s nem tud hozzányúlni az árfolyamhoz, ugye, akkor egyetlenegy dolgot tud csinálni.
z Csendben maradni.
– És drasztikus módon csökkenteni a hiányt. Mert valamiképpen helyre kell állítani a gazdasági rendet, ha egy ország az Európai Unióban, pláne az euróövezetben messze a lehetőségei és teljesítőképessége – s teljesítési hajlandósága – fölött élt. Csütörtökön ebben a helyzetben szavazta meg a megszorító intézkedéseket a görög parlament – cserébe az ország 110 milliárd eurós kölcsönre számíthat a Nemzetközi Valutaalaptól és az Európai Uniótól. A kormány tervezett lépései között a bérek és nyugdíjak befagyasztása, csökkentése, valamint az adók emelése – így az áfa 21-ről 23 százalékra emelése – szerepel. Aligha véletlen, hogy a parlamenti vitában a miniszterelnök hangsúlyozta: próbatétel előtt áll a görög demokrácia, a szerdaihoz hasonló erőszak pedig nem megoldás. Görögország a szakadék szélén táncol, s nem rohanhat ész nélkül a mélység felé. Azért persze a görög válság mögött sok minden más is van. Így például az Európai Unió közös pénzügyi rendszerének a konstrukciós hibája, ami a kezdetektől megfigyelhető. Erre már 1993-ban rá lehetett jönni, amikor elhatározták, hogy lesz monetáris unió a német újraegyesítést követően
nem kevés kompromisszummal. Most durván fogalmazok: akkor a franciák
azt mondták, hogy oké, de akkor megfosztjuk őket a márkától… Erre a németek válasza már csak az volt, hogy akkor csinálunk egy stabilitási és növekedési paktumot, s a német szövetségi bank, a Deutsche Bundesbank alapfilozófiáját egy az egyben vegye át az Európai Központi Bank – s így egyetlen kritérium van, az árstabilitás, ami kicsit gúzsba is köti Európát. Összehasonlítva az amerikai FED-del – amely a jegybank szerepét tölti be az USA-ban – ott kettős cél van: az árstabilitás, ami egyet jelent az infláció elleni harccal, és a növekedés. Ez a cél hiányzik az európai bank alapokmányából.
z Ami azt illeti, nincs is növekedés Európában…
– Nincs, s a jelenlegi konstrukcióban nehezen is képzelhető el, hogy lényegi növekedés következzen be. Egyébként a monetáris uniót politikai okokból siettették – a koppenhágai kritériumok mögött kimondatlanul az állt, hogy „ha már ezek a kelet-európaiak” tagok akarnak lenni, nem lehet bezárni előttük az ajtót, amennyiben bővülnünk kell, akkor azért közben megteremtünk egy olyan mélyréteget, hogy mégiscsak kétféle európai integráció létezik – az egyik, amelyiknek közös pénze van, a másik meg „a többi”. Monetáris integrációt költségvetési harmonizáció vagy koordináció nélkül igazából nem lehet csinálni: amíg a pénzügyi unió nemzetek feletti szervezetté vált a bankkal, a közös pénzzel együtt, addig a költségvetések megmaradtak szigorúan nemzeti keretek között, sőt még a közösbe adott egy százalék is milyen nagy parlamenti vitákat vált ki. „Szétfejlődött” az egész, s ma már alapkérdés, hogy miként lehet ennyire különböző felkészültségű 27 országot egyben tartani; de hát az eurónak egyelőre nincsen alternatívája. Mindenesetre a mostani helyzetben eléggé „áthallásos” – bár közvetlen bizonyítékok nincsenek rá –, hogy a mostani spekuláció igazából nem a görögök, hanem a közös európai pénz elleni támadás, s egyszerűbb volt a leggyengébb láncszemet megkeresni. Az sem egészen bizonyos, hogy ezzel a hatalmas 110 milliárdos mentőcsomaggal a spekulációt meg lehet-e fékezni. A görög államadósságot már többször leminősítették, „bóvlikötvény-
nyé” sorolták. Időben fel kellett volna – fel lehetett volna – ismerni a bajt: akkor 25 milliárd euróval meg lehetett volna úszni…
z Vannak további láncszemek is. Vagy hogy egy játékot említsünk: a dominóban is sok a kocka. Dőlhet minden tovább?
– Nem akarok jós lenni, de valószínűleg vannak további jelöltek… Portugália, Írország. S ha elér az egész egy nagy országhoz, mondjuk az 1100 milliárd eurós adósságú, húszszázalékos munkanélküliséggel küzdő Spanyolországhoz, akkor egyszerűen
elfogy a likviditás: magyarán nem lesz honnét, miből nemzetközi szinten megtámogatni! A ma – még – létező pénzeket is ki tudják nagyon gyorsan söpörni olyan országok, mint az eszméletlenül nagy, 11 százalékos hiányt felmutató Nagy-Britannia. Nem euró-övezeti tagállam, de a hitelpiacon kénytelen ott lenni! De refinanszírozni kell a németeket is, akik gazdaságélénkítő hiteleket vettek fel… S még nem beszéltünk az amerikaiakról: már mintha beindult volna náluk a gazdaság, mert az igen mobilis  világ, de óriá-
si, 11 százalékos volt a deficit náluk is tavaly, s idén sem lesz sokkal kevesebb. Egy ekkora méretű gazdaságnál ez a hiány a féléves német GDP-vel egyenlő…
z Tán csak nem megint itt a magyar fátum: akkor lépünk be valahová, amikor az már – hogy is mondjam – „pásszé”?
– Nem! Az Európai Unióba belépésünk jó döntés volt, de mondjuk az euróövezetbe való belépésünket soha nem tartottam egyedül üdvözítő célnak, mint sokan mások. Bár megértem az érvelésüket, hiszen egy övezeten kívüli kis ország nemzeti valutája állandóan ki van téve fokozott spekulációnak. De igazából a lényeg nem is ez! Hanem a hiteles vagy hiteltelen gazdaságpolitika. Mert ha hiteltelent folytatok, akkor az euróval is odajutok, ahová most Görögország… Ha pedig hiteleset – mint amilyent a Bajnai-kormány folytatott a válságkezelésben az elmúlt egy évben, jelentősen növelve a nemzetközi bizalmat Magyarország iránt –, akkor jóval kisebb a támadás esélye.
z Úgy véli tehát, hogy nem olyan napi sürgősségű – igaz, a gazdasági mutatók miatt nem is lenne lehetséges – az euróövezetbe való belépés?
– Ha óriási nemzetközi pénzügyi zavarok támadnának, én el tudnék képzelni egy olyan forgatókönyvet, hogy nincs más lehetőség, mint bemenekülni az euróövezetbe – bármi áron! Hogy aztán beengednek-e, az más kérdés… De általában azt gondolom és mondom – magunknak –, hogy tessék itthon felkészülni, inkább egy évvel később, mint egy évvel korábban belépni.
z Ezt gondolja a mostanában példaként emlegetett Szlovákiára is?
– Külön eset… Meg Szlovénia is. Meg vannak áldva-verve az euró kényszerzubbonyával. Majd meglátjuk, mit hoznak a következő évek, mert magas az infláció, s a gazdasági tartalékaik
kimerülőben vannak. Nem mentek el olyan, nemzetközileg technológia-igényes termelési szerkezet felé, mint mondjuk Magyarország, ahol a gépek, járművek, ipari berendezések aránya az uniós exportszerkezetben kétharmad, Szlovéniában pedig negyven százalék.
z Miért mondják akkor sokan a szinte már szlogenszerű kritikát, hogy „romokban” az ország?
– Azt tőlük kell megkérdezni. Ha az ember körül néz, egészen mást lát. Hogy egyes családok – nem kevesen – romokban vannak, annak az oka részben az, hogy esetenként – elnézést – felelőtlen magatartással ilyen helyzetbe sodorták magukat és családjukat. A legnagyobb baj, az ország rákfenéje éppen ez: a mögöttünk lévő húsz év alatt senki, egyetlen párt sem mondta meg a társadalomnak, hogy a demokrácia nagyon jó dolog, az anarchia kevésbé – s most azok, akik olykor tudatosan igyekeztek aláásni a demokrácia intézményeit, attól félnek, hogy ezek az intézmények rájuk fognak omlani. De hát ez az ő felelősségük – meg sajnos mindannyiunknak a költsége… Itt senki nem mondta el, hogy a demokrácia csak akkor működik, ha azt felelős állampolgárok alkotják. A sajnos szót sokszor kell használnom: sajnos nagyon-nagyon sok a kádári puha diktatúrában elkényelmesedett ember, vagy azok, akik ezt a mentalitást eltanulták. Az nem megy, hogy folytatódik az „állam bácsi majd mindent megold, nektek pedig kuss!”, s az sem, hogy íme, itt a demokrácia, ám mindent továbbra is „állam bácsitól” várunk, s bármilyen felelőtlen dolgot megtehetek, majd ő – azaz a tisztességes adófizető állampolgárok összessége – kisegít. A koraszülött fogyasztói társadalom – amiről már beszéltem – itt üt vissza, De hozzá kell tennem: egyben torzszülött is. Mert olyan torzulások vannak benne, amelyek kijavítása nem a gazdaságpolitika, hanem a társadalmi párbeszéd kérdése, s ez lesz a most következő kormány legnagyobb kihívása. Hogy ezt miként fogja megoldani… Ez nem csupán magyar kérdés, mert bizony ma az EU-átlagához képest – ahol szintúgy megszorítások vannak, lesznek – a magyar felzárkózás jó időre megrekedt a 60-65 százalékon, sőt nem egy ország visszaesett, így a Baltikum felzárkózása jóval ötven százalék alá esett. A csehek annyival állnak jobban, mint mi, hogy náluk a foglalkoztatási ráta 65 százalék, míg nálunk majd’ tízzel kevesebb. Azzal, hogy a magyar társadalom közel fele nincs jelen a regisztrált nemzeti munkaerőpiacon, nem lehet versenyképesnek lenni, s nem megy, nem mehet tovább, hogy az a hárommillió ember, aki dolgozik, támogassa a többieket: gazdaságilag és pénzügyileg ez képtelenség, erkölcsileg pedig teljesen amorális.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!