Pánikbetegek és gyenge idegzetűek ne nézzék meg a legújabb Cormac McCarthy-regény-adaptációt. Utána még napokig szorítást éreztem a mellkasomban, ha eszembe jutott a talán nem is olyan távoli világvége, mikor az ember embernek farkasa lesz, vadászik rá, és jól be is vacsorázik belőle.
Az apokalipszis ugyan nincs annyira kidolgozva, mint mondjuk a Holnapután vagy a Képlet című filmben, sőt, már le is késtük a látványos részt, mire bekapcsolódunk. Azért csalódás nem éri a keményebb jelenetekre kíváncsi nézőket sem, a rendre bevillanó visszaemlékezésekben látjuk a világégést, érezzük a földrengéseket, halljuk az emberek sikolyait és halálhörgését. Aztán kezdődik a Legenda vagyok vidéki változata, és jönnek az emberre vadászó emberszörnyetegek. A néhány magányos délre menekülőn kívül olyan felfegyverzett fosztogató hordák grasszálnak a környéken, mint a Mad Maxben – ezt az ausztrál rendező, John Hillcoat nagyon érti –, élelmet, benzint, és bármi használhatót kutatva. Ráadásul olyan fejjel, mint pár kiugrott szado-mazo fetisiszta – a statisztaválogatás és a jelmezek néha groteszken ijesztő figurákat eredményeztek, de sebaj, a néző már úgyis épp eléggé szorong a történetben.
A felperzselt földről a növények és az állatok is kihaltak, ezért az utolsó fehérjeforrás az ember, akit akár a húsáért is lehet tartani, majd levágni, mint egy háziállatot, megfüstölni és befalatozni. A porhanyós gyerekhusinál nincs is finomabb ínyencfalat! A gyorskajához pedig elég csak lecsapni az ember fejét és kibelezni. Egy ilyen világban nem csoda, hogy az apa (Viggo Mortensen) is elveszíti azt a képességét, hogy különbséget tudjon tenni jó és rossz ember között, amit a még tiszta lelkű fia (Kodi Smit-McPhee) szemére vet. De hát nem lehetnek ők sem irgalmas szamaritánusok, ha a saját életük múlhat egyetlen gyümölcskonzerven, ezt viszont egy felnőtt jobban érti.
Míg az édesanya (Charlize Theron) érthetetlen módon nem tudott életben maradni a gyerekét védelmezni, hiszen egy anyában ez még az életösztönnél is erősebb motiváció lehet (pedig ott volt a férje is mellette, nem is lett volna egyedül), az apa számára a túlélést a gyerek jelenti. Ő lesz számára „Isten igéje”, az egyetlen reménysugár és örömforrás ebben az istentelen világban, akiért menni kell előre, még akkor is, ha napok óta nem evett, lerohad a lábáról a cipő vagy időnként vért köp. De hát ez bagatell ahhoz képest, amilyen veszélyek leselkednek rájuk az úton. Egyetlen vagyonuk a pisztoly két golyóval, arra az esetre, hogy megöljék magukat, ha elkapnák őket az embervadászok. Kapcsolatuk mély és szeretetteljes a maguk lakonikus nyelvén – a filozofálást a nézőre hagyják.
Maga a regény is végtelenül szikár és tömör, de ez nem jelentett gondot sem a rendezőnek, sem a színészeknek. Viggo Mortensen a szeme csillogásával és a csontjai zörgésével is képes játszani. Ő is édesapa, így a bensőséges apa-fiú jelenetekhez aligha kellett messzire mennie ihletért. Kodi Smit-McPhee is vérprofi, és néha igazán hátborzongató, hogy hasonlít filmbéli édesanyjára. Ők ketten akár némafilmet is csinálhattak volna a puritán apokalipszis-meditá-
cióból, melyben a könyv rajongói aligha fognak csalódni.
A sötét Odüsszeia nem csak a világban létező jó és a rossz puszta kézi küzdelme, hanem a belső harc is, hogy emberek maradjunk az embertelenségben. Még a hollywoodi befejezés ellenére is elgondolkodtató. Néha látni kell egy ilyen filmet ahhoz, hogy az ember rájöjjön, mennyire kényelmes világban él. Hogy hálás legyen a csapból folyó vízért meg a közértben vett kenyérért, és egy kicsit tudatosítsa, mi a fontos az életben, ha már minden fontosnak vélt dolog elmúlik. Talán a film egyetlen hibája, hogy minden az emberevés körül forog, ez a vízválasztó ember és emberi állat között. Ha teljes biztonsággal nemet tudunk mondani az emberhusira, akkor mi is a jó oldalon állunk. Óvakodjunk azoktól az ismerőseinktől, akik azzal érvelnek, hogy igazán bele se tudjuk magunkat képzelni a világvégébe… (Az út, forgalmazza a Budapest Film).
A Magvető kiadó – a Cormac McCarthy-
regény megjelentetője – túszul ejtette a sajtóvetítést. Nem elég, hogy végig kellett hallgatnunk a kiadó amúgy szimpatikus vezetőjének szónoklatát a film előtt, kiálltak a bejárathoz is pár tucat könyvvel. De nekem azt mondták, csak az kap, aki „megígéri, hogy ír róla”, és még az egy helyen dolgozók is csak egy darabot vihettek olvasni. Látva, menynyien tettek el „ingyenkönyvet”, nem gondolhatják, hogy valamennyien reklámozni fogják a regényüket. Vagy csak elég kapzsinak és bolondnak tartják az újságírókat, akiktől egy háromezer forintos „ajándék” könyvért bartercikket kapnak, hogy nekik ne kelljen reklámra költeniük?
B.O.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!