Szépen átment a köztudatba a francia kifejezés, amely azt jelzi, ezt
már ismerem, nélkülözi az újdonság, a meglepetés varázsát. Úgy mondjuk
magyarul a déja vu-t, a „láttam már” unalmat sugárzó megállapítását,
dézsavü, és megérti az is, aki egyébként nem konyít a francia nyelvhez.

Ennek mintájára teremtettem meg magamnak ikerpárját, a dézsalűt,
precízen déja lu-t, ezt már olvastam valahol. Méghozzá sokszor,
szomorú, azt hittem végképpen elfeledett időkben. Olyan mocskos, az
undorítónál is ocsmányabb szövegeket, amelyek nem csupán komcsiznak,
kendőzetlenül zsidóznak is.

Azt hittem el tudom kerülni őket, hiszen nincs az a pénz, hogy egyáltalán kézbe vegyek ilyen hetilapot, hírük és szaguk van. De nem hunyhatom be a szememet előttük, mert egyes baloldali újságok idéznek belőlük olvasóik elrettentésére, és jól teszik. Ha nem adnának belőlük ízelítőt, azt hihetnénk, hogy korunkban csak a könyvtárak, levéltárak mélyén bukkanhatunk ilyen hangnemű úgynevezett publicisztikákra, 2007-es évfolyamokban nyomuk sem lehet. De van.
És pedig nem csupán azokban a förmedvény periodikákban, ahol menedékre leltek a magukat átmentő egykori pártrovat munkatársak, hanem azokban a napilapokban is, amelyek patinás címbetűikben hordozzák egykori jelesebb sajtótermékek nevét. Vagy a még a háborúban indult náciellenesét, de immár azét is, amelyik a rendszerváltás után nagyon is megbecsült liberális szellemiségével szerzett tekintélyt magának.
Mondhatná bárki, hiszen ezek nem rokonszenveznek a nácizmussal, sőt, kikérik maguknak a gyanúsítást, az angol Térdszalag Rend jelmondata szerint, az a becstelen, aki rosszat olvas ki belőlük, aki rosszra gondol róluk. Mi antiszemiták, nácibarátok? - írják le fölháborodottan, de három-négy sorral lejjebb, nem is álcázva, a legféktelenebbül uszítanak. Idézhetnék neveket is, belső munkatársakat, állandó szerzőket, akik erre specializálták magukat, de nem teszem, mert egyszer, évekkel ezelőtt, megégettem magam. Tudatlanul, fölvértezetlenül, közvetlen vitába szálltam közülük az egyik legocsmányabbal, abban a hiedelemben, demokráciában élünk, a disputa az egyik érdeme a rezsimnek, de annál rosszabb volt. Az illető (illetők), a mai napig sem hagyta abba, hamisítja a világsajtót, fölnagyít jelentéktelen eseményeket, az ő szemléletét erőszakolja rá az olvasókra, és az a napilap, amely a vezető ellenzéki erő orgánumának vallja magát, boldogan, szenzációt hajszolva teszi közzé a legalantasabb rágalmakat.
Talán szót sem érdemelne az egész, ha a kezdeti, átmenetinek hitt divat nem terebélyesedett volna irányzattá. Rosszabbodott is a helyzet, mert az internet térhódításával az ellenőrizetlen szenny rázúdult monitorainkra. A nyilas szemlélet, egyes magukat polgári erőknek valló irányzatok elnéző hallgatásával polgárjogot kapott. Mintha visszatértek volna a kezdeti 1940-es évek, hiszen akkor még voltak őszinte, náciellenes lapok, de köztük mind jobban elpimaszodtak a gyűlölet publicistái. A Milotay Istvánok és tanítványaik, fűződik hozzá személyes emlékem is. Azon a környéken dolgoztam, naponta kétszer is elbaktattam az akkori Baross kávéház előtt, ahol újságstandjánál állt a nyilas gróf, Szálasi karszalagjával kérkedve, árulta a szennyet, hozzá hasonló kuncsaftjainak. Nem 1944. október 15-e után, még 1942-ben, a horthyzmus úgynevezett békeéveiben. Polcain kirakva a mocsok, az üvöltő, ordító címek, megtanulható volt belőlük a világnézet.
Nem csupán túlzás, hazugság is volna azt állítani, mintha akár nyomokban is, ez az idő tért volna vissza. De elvétve, időnként belekukkantva egyes sajtótermékekbe, fölülkerekedik ez a dézsálü, már olvastam érzés. És nem csak olyanokban, amelyeket az ember undorral, a legszívesebben csak csipesszel venne kézbe, hanem olyanokban is, amelyekben időnként fölbukkan a szellemileg rokonszenvező pártelnök neve, és nem csupán idézetként, máshonnan átmásolva, hanem néha odaszánt cikkben, nyilatkozatban is, hosszú beszédek átvételével. Önmagában ez is elrettentene, de mára már a címadás módszere is ezt a gyakorlatot idézi föl. Elferdítetten közölt események, néhány sorral lejjebb, a gyakorlott szem észreveszi, hogy nyoma sincs a szenzációként beharangozottaknak, de akit a címhazugság már megragadott, vagy akiben a tömör félrevezetés rögződik, vagy annyira elfogultan vak, nem is gondolkodik, szemrebbenés nélkül elhiszi.
Szerencsére mai rendszerünk minden nyűge, éretlensége és torzulása ellenére is annyira demokratikus, hogy panaszként mindez elmondható, de hozzászokni nem lehet, és nem is szabad. Az, aki egyoldalúan csak ezt a sajtót olvassa, gondolkodás nélkül vonul az utcára, ordít, rombol, autót borít föl, gyújtogat, és ma már minden jelentéktelennek hitt évforduló alkalmat ad erre. Ez a sajtó szálláscsinálója a torz gyűlöletnek. Akiket illet ez a megállapítás, éretlenül élcelődik rajta, de hiszen sokan vannak e tollforgatók között is, akik mellesleg nem tudatlanok, olvasnak mértékadó nyugati konzervatív lapokat. Hol találnak a Neue Zürcher Zeitungban, a Frankfurter Allgemeinében, a Le Figaróban még hasonló gondolatot is azokhoz, amelyeket ők leírnak, vagy hasonszőrű társaiktól eltűrnek? Amikor visszaemlékezve a tragikus történelmi évekre a dézsálü (már olvastam) érzés uralkodik el bennem, nem ijesztgetni akarok. Azt szeretném csak, hogy akik ennek a szellemi visszacsempészésnek részesei vagy elnézői, roppant szégyellnék magukat.
Ha csakugyan él bennük, mint hirdetik, a demokratikus meggyőződésnek akár a szikrája is.
Várkonyi Tibor

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!