Kommentár

Kormányváltásra került sor két európai (és uniós) országban, Nagy-Britanniában és nálunk, s ezúttal érdemes eltűnődni a külsőségeken is.
Nincs azzal semmi baj, hogy a végletekig pragmatikus britek parádés egyszerűséggel és gyorsasággal cserélnek kormányfőt, míg mi megadjuk a módját, s nem is kapkodjuk el, utóvégre egy még új demokráciában korántsem árt az ünnepélyesség. Hagyományokat persze nehéz átvenni, stílust viszont lehetne, némelyeknek egyébként nálunk is szokott sikerülni.
Vagy három évtizede egy hatalmas londoni pubban tanúja lehettem annak, amint vagy kétszáz, nem annyira józan vendég dalra fakad és lelkesen énekli: „mindig lesz Anglia és Angliának szabadnak kell lennie”. Szerintem valahol ebben (is) rejlik a sokat emlegetett nemzeti egység, s most kedden a tévéközvetítésben megint kaphattam belőle ízelítőt. Előbb a baloldali miniszterelnök távozott családjával a Downing Street 10.-ből, lemondva és nem mulasztva el sok sikert kívánni utódjának, majd nemsokára odaérkezett a királynői felhatalmazással a jobboldali új kormányfő, aki rövid beszéde harmadik mondatában tisztelettel szólt a távozó elődjéről, annak közszolgálatáról. E két politikus pár nappal korábban még kemény szócsatákat vívott, ám most átadta-átvette a nemzet kormányrúdját, s ahhoz illően viselkedett. A távozó egyébként elhagyva éveken át volt rezidenciáját-irodáját pártja székházába ment elbúcsúzni, s nem habozott közölni az egybegyűltekkel, hogy önmagát tekinti a választási vereség felelősének, a bukás terhét „nekem kell cipelnem”.  
Eleinte, a rendszerváltáskor és azt követően nálunk is megkapta a távozó kormányfő a köszönő szót, ami demokratikus tisztelet amúgy nem is annyira neki jár, mint a nemzet ama, adott esetben kisebbségben maradt részének, amely pártjára (koalíciójára) szavazott. Aztán 1998 nyarán ez fájóan elmaradt, miként most sem hallottam ilyen „londoni” szót. Holott történetesen az akkori és a mostani távozó kormányfő is éppenséggel stabilitást hagyott utódjára, vagyis viszonylagosan jó rajtpozíciót, ami kivált a mai európai válsághelyzetben komoly előnynek is tekinthető. Az előd okkal volt erre büszke a maga kifejezetten „londoni” stílusú beszédé-ben, illően sikert kívánva a kormányát megbuktatónak. Merthogy persze a nemzetnek, amelyről aztán oly sok szó esett. A választási kampányban nemcsak a budapesti győztes ócsárolta az állapotokat, hanem a londoni is. Ám az utóbbinak esze ágában sem volt a – szintén szabad választások következtében hatalomra került – kiakolbólítani kívántat egyúttal nemzetrontónak is tartani. Hiszen – a tévéközvetítésben megszólaltatott megannyi , jobb- és baloldali Sir X és Lord Y bizonyítja – pályájuk végén mindketten őfelsége lovagjai vagy lordjai lesznek. E cím ugyanis jár a nemzet sikeres vagy kevésbé sikeres közszolgáinak. Azon a tájon.      

A.J. 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!