Viszonylag nagy városban élek, Szegeden. A többszintes ház, amelyben a
lakásunk van, nem a belváros nyüzsgő forgatagában, de nem is a rámpán
túl, a kietlen pusztában áll. Mit szépítsem, városszéli panel a lelkem,
de most nem erről szól a dal.
A Csongrádi sugárúton való átkelést, amely a városrészt, mint egy többnyire négykerekű járművektől hömpölygő folyam szeli ketté, jelzőlámpák teszik biztonságossá, könnyebbé, különben ki tudja, mennyi ideig kellene rostokolni az út egyik vagy másik oldalán. Persze akadnak türelmetlenebb honfitársaim mindkét nemből egyaránt, akik nem győzik kivárni, míg a lámpa zöldre vált és belevetik magukat a közlekedési eszközök áradatában keletkező résekbe, és nem kis ügyességgel átlavíroznak a túlsó partra, hogy a korábbi hasonlatnál maradjak.
A többség, a jámbor többség persze nem ilyen, betartja a közlekedési szabályokat. De ahogy egy mézes csuporba esett morzsa tönkre teszi annak tartalmát, úgy egy felelőtlen egyén is veszélybe sodorhatja a többieket. Képzeljék el, áll egy kisebb-nagyobb csoport az útszélen a „zöldre” várva. Egyszer csak valaki elindul közülük, a többiek nem is győződve meg arról, hogy tényleg át lehet-e menni a zebrán, utána lódulnak a felelőtlen egyénnek.
Biztos láttak már úszóversenyt, amikor állnak a versenyzők a rajtkövön, és valamelyik versenyző korábban beugrik a medencébe, és akkor néhányan utána pottyannak. Na, ez a korábbi történet vizes változata. Hogyan lehetne ezt megakadályozni? Nem is tudom, mert az azért furcsán hatna, hogyha az átkelőket „boxba” zárnák, mint a lóversenyeken a paripákat, és amikor zöldre vált a lámpa, szabaddá válna a kijárat. Azután uzsgyi! Nem, ez nem jó. Egyébként is, az élet nem lóverseny, igaz, nem is habos torta.
Méhes János, Szeged
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!