Vissza a kocsmába

A hatalmas, 1000 milliárd eurót is meghaladó hitelcsomag az eladósodott országok csődbe jutását hivatott elkerülni. Mennyi az az 1000 milliárd euró? Hát pl. Hollandia éves GDP-jének a kétszerese, a magyarnak a tizenkétszerese, vagy a franciának a kétharmada. Kinek van ennyi mozgósítható pénze? Senkinek. Szegény szlovákok, akik annyira büszkék voltak, hogy az euró bevezetésével megelőztek minket, most fordulhatnak a bankokhoz hitelért, hogy a rájuk eső részt befizethessék a nagyok által összetákolt kasszába. Hétfő reggel az Európai Központi Bank be is indította a pénznyomdát. Jean-Claude Trichet elnök bejelentette, hogy vadonatúj bankókkal a bank elkezdte felvásárolni a gyengébb országok államkötvényeit.
Egyesek, mint például a német kancellár szerint az ok a mediterrán országok léhasága, tékozlása, általános fegyelmezetlensége és korrupt vezetősége. Mások, mint e sorok írója, nem vitatják a vád valóságtartalmát még akkor sem, ha az abból kihallható erkölcsi felsőbbrendűség visszatetszőnek tűnik, de a gond valós gyökereit inkább az euró elhibázott szerkezetében látják. Az euró ugyanis tíz éven át az erős gazdaságok malmára hajtotta a vizet a gyengébbekkel szemben. Az eurónak köszönhetően az erősek versenyelőnyhöz jutottak a gyengébbekkel szemben, mert ugyanaz a fizetőeszköz, az euró, felülértékelt volt a gyengék számára. Először is azért, mert a periféria országai, így Portugália, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Szlovákia vagy Írország mindegyikének a fizetőeszköze túlértékelt volt, amikor azt euróra váltották, másodszor pedig azért, mert az euró a gyengébben teljesítő országok számára újratermeli a felértékelődést.
Ha például az egyik gazdaság kétszer annyi energiát használ fel, mint a másik ugyanannyi GDP előállítására, és az energia ára felmegy, akkor az előbbi nyilvánvalóan versenyhátrányba kerül az utóbbival szemben. A tankönyv szerint a piac ezt a versenyhátrányt az előbbi fizetőeszközének leértékelésével korrigálja. De ez nem lehetséges, ha az előbbi és az utóbbi ugyanazt a fizetőeszközt, tehát az eurót használja. A versenyhátrányt ekkor már csak a bérek csökkentésével lehet behozni, ami természetesen nem tartozik a népszerű megoldások közzé, és ami a belső kereslet visszaesését, majd a GDP zsugorodását, tehát az életszínvonal tartós romlását idézheti elő. Ugyanakkor az erősek, kihasználva a gyengébbek versenyképességének romlását, piacra tesznek szert a gyengébbek országaiban, nő a külkereskedelmi mérlegük többlete – tavaly pl. a német többlet a periféria országaival szemben meghaladta a 80 milliárd eurót –, hogy aztán a többlet a versenyképesség-különbözet további növekedésének adjon utat.
A maastrichti szerződésnek vége, nem maradt belőle semmi. Idén már egyetlen euróövezeti tagország sem lesz képes a feltételek mindegyikét teljesíteni, és valószínű, hogy a többség egyetlen feltételnek sem fog megfelelni. A mentőcsomag szöges ellentétben áll a szerződésben foglalt ún. „no bailout” klauzulával, amely éppen a bajba jutott tagország kisegítését tiltja meg a többi tagország számára. Az államkötvények felvásárlása – szaknyelven az adósság monetizálása – pedig maga az eredeti bűn. Nem csoda, hogy a német választópolgárok többsége a márka visszahozatalát sürgeti, s hogy az eurózóna egészében az euró támogatottsága 50% alá süllyedt.
De a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Simor András, talán a magyar hagyományt követve, amely csalhatatlanul a vesztesekkel való szövetkezést választja, éppen az euró összeomlásának napján tette közzé dolgozatát, sürgetve a bajba jutott euró mielőbbi bevezetését. Úgy tesz, mintha a vihar nem is tombolna, mintha az euróval minden rendben lenne. Érthetetlen. A még a két évvel ezelőtt kirívóan magas magyar költségvetési hiány és eladósodás mára az euróövezet átlaga alá került. Idén az eurózóna tagállamainak adóssága eléri a zóna GDP-jének 85%-át, és a költségvetés hiánya meghaladja a 6,5%-ot, ami többek között azt is jelenti, hogy a zóna megtakarításának több mint 25%-ára lesz szükség a megnőtt állami eladósodás finanszírozásához, és szinte semmi sem marad a gazdaság növekedéséhez szükséges beruházásokra. Legalább tíz év küszködés, megszorítás és csökkenő életszínvonal vár az euróövezetre, feltéve, hogy az euró életben marad, feltéve, hogy az egész szerkezet nem dől össze. A legjobb esetben is az euróövezet (hacsak nem az egész EU) stagnálásra és növekvő inflációra számíthat. Maradjunk ki ebből a buliból, vagy menjünk mi is vissza a kocsmába, kövessük mi is a többieket az eladósodás útján?
Magyarországnak most nem a zavaros és képlékeny helyzetbe való további integrációra, hanem szuverenitásának visszaszerzésére van szüksége és lehetősége. Szükségünk van belföldi piacainkra, hogy talpra állhassanak a kisebb vállalkozások. Nem számíthatunk a nyugati piacok tartós fellendülésére, mert az ottani költségvetések komoly lefaragásra kényszerülnek. Ez még Németországra is igaz. A választásokat most lebonyolító Északrajna – Wesztfália tartomány tizenkilenc városa a csőd szélén tántorog. Ott is, mint nálunk, a költségvetés gondjait azzal próbálták orvosolni, hogy egyre több felelősséget ruháztak az önkormányzatokra.
A magyar monetáris politika feladata most nem a hitelét vesztett euró „mielőbbi” bevezetéséhez szükséges – és a lakosságtól további áldozatokat követelő – feltételek megteremtése (hiszen ma már az sem világos, hogy mik ezek a feltételek), hanem a munkahelyeket teremtő beruházásokhoz szükséges források előállításának szorgalmazása. A feszes költségvetési fegyelmet nem lesz lehetséges fenntartani, ha a jelenlegi hitelhiányon továbbra sem képes úrrá lenni a Nemzeti Bank, ha nem képes feloldani a befagyott bankrendszert. De a leköszönő kormány által létrehozott költségvetési fegyelem fenntartása és finomítása megalapozhatja a kitörést, ha az MNB szorosan és habozás nélkül követi a többekhez viszonyítva javuló helyzetet a monetáris szigor lazításával, és ha mindez párosul egy növekedést és foglalkoztatást pártoló ágazati stratégiával.
Tévedés lenne a fentiekből valamiféle nacionalista irányzatot kiolvasni. Egyszerűen arról van szó, hogy az euró behorpadása megváltoztatta Európa gazdasági életének dinamikáját. Nincs értelme az integrációs folyamatokra áldozni, amikor azok a folyamatok leálltak. Most a nemzetállam erősítésének korszaka következik, nemcsak számunkra, hanem mások számára is.

Róna Péter

 

A szerző közgazdász

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!