Sprok Antal
Faipari mérnök, fafaragóművész: e kettőt elegyítve meghökkentő szoborbútorokat készít – saját maga és a különleges darabokat megbecsülők számára. A Magyar Belsőépítészek Egyesületének alapító tagja.
– A pesthidegkúti Klebelsberg Kultúrkúriában most zárult a tárlata. Felhőszakadásban nem lehetett könnyű hazaszállítani a kiállítás darabjait… A fiókos zsiráfot, az „iszákos” orrú, poharakat tálaló Mukit, akinek hasában szódásüveg lakozik.
– Alig pár percre lakunk… Még gyalog is haza tudtam volna szállítani anélkül, hogy az eső kárt tegyen bennük. Egyébként a házunk és a műhelyem is jól bírja az időjárás viszontagságait már 1987 óta: rönkfából és nyers kőből építettem. A fa, mint élő anyag, iránti szerelmem még gyermekkorból ered: Csongrád megyében, Nagymágócson a szomszédos Károlyi kastély parkjában ismerkedtem meg a fafajtákkal – ma vagy hetvenfélével dolgozom. Amúgy éppen harminc esztendeje végeztem az egyetemen Sopronban: utána hazamentem, s a Tisza Bútorgyár fejlesztőmérnökeként kezdtem el dolgozni. Szovjet exportra gyártottunk konyhabútorokat laminált faforgácslapokból… Nem csoda, hogy hamar elegem lett belőle! Aztán rettentő nagy lelkesedéssel – s meglehetősen ócska szerszámokkal – saját tervezésű bútorokat készítettem, de dolgoztam a Magyar Állami Operaház szcenikusaként is. A kölni bútorkiállításra ’98-ban jutottam ki: akkor születtek meg az első szoborbútorok. „Sima” bútorral csak nem rukkolhattam ki, hiszen technológiában nem tudtam követni a cégeket… Kellett valami más, ami ha „beköltözik” valakihez, rögtön a szó szoros értelmében kamélonná válik: bútorrá lesz. Még akkor is, ha történetesen valóban egy fából faragott színes kaméleon! Azóta már rengeteg helyen jártam velük, s attól sosem félek, hogy kifogyok az ötletekből: egy szúrágta deszka vagy egy kidőlt fa – amire egy igazi asztalos azt mondaná, hogy csak tűzre jó – számomra kindulópont. Minden tárgyat sok-sok darabkából rakok össze: két nagyon-nagyon spártai szekrénykével Felicián atyának állítottam emléket, akinek a biztatására először állítottam ki tárlaton. Ő volt Mágócson a legszegényebb ember: a holmijai egyetlen spárgán lógtak… Amikor öregen a fővárosban meghalt, szinte az egész falu elzarándokolt a temetésére. S mint ahogy mondták: mégis Felicián atya volt a leggazdagabb: mert mindenkinek egész életében csak adott…
– Mostani kiállításának az anyaga hamarosan felkerekedik, s Németországba utazik…
– A szomszédos Budaörsön is működő szereléstechnikai cég, a Würth tulajdonosai, a nagy műgyűjtő hírében álló házaspár, Karmen és Reinhold Würth hívtak meg júliustól egy negyedévre: ez igen nagy megtiszteltetés, mert az a tárlat, amely az én bemutatkozásomat megelőzi, Marc Chagall emlékkiállítása. Flóra, a feleségem építész, végül is az övé társszakma, szurkol minden darabomért. Bence fiunk informatikus, a honlapomat ő állítja össze. Anna, a „kicsi” az Óbudai Egyetemre jár, ez a korábbi Könnyűipari Műszaki Főiskola: az anyag szeretete, úgy tűnik, benne is megvan.
(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!