Teljesítsük ki Közép-Európát!

A visegrádi hármakból osztódással szaporodó négyek akkor voltak sikeresek, amikor képesek voltak egységes politikai nyomást gyakorolni a kontinens integrációját a maguk szájíze és főleg érdeke szerint mozgató hatalmakra, és kierőszakolni a mielőbbi betagolódást az addig csak számukra fenntartott európai integrációba. A sikeres fellépés azért volt megvalósítható, mert a visegrádi négyek az adott időpontban képesek voltak felismerni, hogy objektiválható közös érdekeik nagyobbak voltak egymás iránt érzett egyedi antipátiáiknál.
Ma már kevesen tudják, hogy az azóta idejétmúlt Közép-európai Szabadkereskedelmi Övezetet nem az ahhoz csatlakozott országok, hanem az Európai Gazdasági Közösség országai találták fel és állították előfeltételként az Európai Unióhoz való csatlakozási roham lefékezésére. Ahogy a követelés teljesült, a közép-európai összetartozás aurája szertefoszlott, és a csatlakozási folyamat lezáró epizódjában az már majdnem egymás kijátszásában öltött testet.   
Időközben az is kitetszett, hogy már nem annak az Európai Uniónak lettünk a tagjai, mint amelyikbe belépni szándékoztunk. Az igaz, hogy valami nagyra és még nagyobbra törő valamibe léptünk be, de az a valami már nem az igazi. Egységes piacról, gazdasági és pénzügyi unióról, erős politikai kormányzásról álmodoztunk, de a fényképező automatából nem valami nagy formátumú uniós elnök és külügyminiszter, hanem csak Van Rompuy és Lady Ashton fényképe esett ki. Úgy vagyunk ezzel a lisszaboni szerződéssel, hogy az hozott is meg nem is valamit. Egy valamiről azonban máris megbizonyosodhattunk: ha nem kapcsolunk időben, ki is kapcsolódhatunk. Az unión belül a passzátszelet továbbra is néhány nagy tagállam politikusai fújják, a többiek pedig nézhetnek, mint a moziban.
Vagy mégsem. Vegyük például a Benelux országokat. Ezek a kis, jóllehet gazdag országok nemcsak azzal vetették magukat észre, hogy ők voltak az európai integráció előfutárai és kísérleti laboratóriumai, hanem azzal is, hogy erőforrásaik, érdekeik, politikai ismereteik és manőverező képességük egyesítésével elérték azt, hogy a nagy európai döntések megszületésénél „ott vannak minden kilométerkőnél”, ezáltal megkerülhetetlenné tették magukat.
Közép-Európa országai lakosainak száma, piacainak mérete és fejlődési potenciálja nemcsak szükséges, de elégséges nagyságú is ahhoz, hogy a szubrégió az európai döntési folyamatban és az Európai Unió politikai kormányzásban megkerülhetetlenné váljon. Ehhez azonban az szükséges, hogy a visegrádi együttműködés lépjen ki az önképzőköri keretekből és váljon olyan szubregionális, elsősorban politikai vonzási központtá, amely képes Közép-Európa országainak érdekközösségét azonosítani, kimunkálni és képviselni az Európai Unió transznacionális politikai kormányzásában. Közép-Európának minden esélye megvan arra, hogy az unió egyközpontú modelljének többköz-
pontú alternatíváját kínálja fel. Ehhez azonban egymással szóba álló és a szavakat meg is értő és értető államférfiakra van szükség. Fertályainkon a duzzadó ambíciókban nincs hiány. Nekünk is van egy aesopusi hősünk, aki most megpróbálhatja. Hic Rhodus, hic salta! (Itt van Rhodus, itt ugorj!)
Dr. Mikósdi György, Budapest

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!