Fiam, láttam a tengert!

Édesapám, munkaszolgálatos katonaként, a megyénkben lévő 8-as főút helyreállításán dolgozott, Hajmáskér és Sóly között. Innen került orosz fogságba, sokadmagával együtt 1944. március 29-én. Huszonhét hónap elteltével tért vissza, a távoli Fekete-tenger mellőli ogyesszai kőbányából. A család meg naponta várta a hír édesapámról, de nem érkezett. A hírzárlat teljes volt. Emlékszem, édesanyám és az asszonyok esténként körbeülték a konyhaasztalt, és egymást is hipnotizálva keresték életük párját. A házassági gyűrűt átlátszó üvegpohárba tették, várták hogy mozdul. A mágia nem segített. A gyűrű nem mozdult, pedig az élet jele lett volna.
Akkor én még nem tudtam, hogy ez a fizika törvényei szerint nem lehetséges. Mindezeket én egy kisszékről bámultam, csodálkozó hatéves kisgyermek, aki azon a napon született, mikor kitört a második világháború. Édesapám akkor azt mondta: én lettem a háború gyermeke.
Édesapámhoz, az előzőekben ismert okok miatt gyakorlatilag a fogságból való hazaérkezése után fűződnek valódi emlékképek. Ezek a csajági vasútállomáshoz kötődnek. Sokan voltunk, gyalog tettük meg a 4-5 km-es utat, oda és vissza Küngösre. A megjelentek többsége édesanya és apa, feleség és gyermek volt.
Láttam, hogy az anyám és a mamám egy csontig lefagyott embert ölelgetett. Majd én kerültem sorra. Apám nagyon megropogtatott. Sírtam, mint aki megveszett. A találkozás egy életre nyomott hagyott bennem. A visszaút, a macskaköves úton megerőltetően szép volt. Apám a kezemet fogva vezetett, néha ölébe vett. Éreztem, hogy a legyengült ember nehezen bír el. Ekkor letett, majd ismét magához vett. Én bizonytalanul átöleltem a nyakát. Egyszer csak támadt egy belső érzésből fakadó, gyermeki ötletem: titokban, váratlanul puszit adtam az én édesapám borostás arcára.
Csodálatos érzés volt. Valamiért mégis méregettem. Szerintem, érzelmileg akkor kezdtem felfogni létezését. Kis falumba érve, a két lány kistestvérem nem ismerte fel az érkezőt. Édesapám, mikor megölelte őket, sírtak, majd elhúzódtak tőle.
Életem ettől kezdve más lett, új irányt vett. Az édesapám és én barátok lettünk. A megérkezésekor elmesélte, hogy látta a Fekete-tengert. Bizony, ő látta a tengert. Én ezt egy életre megjegyeztem. Igen ő azt is látta, mondogattam pajtásaimnak. Én, kis naiv gyermek büszke voltam magamra, hogy mit is tudok. „Tudjátok az olyan, hogy fekete vize van, és messze lehet látni, amint összeér a kék éggel” – mondtam okoskodva. Társaim is büszkék voltak tudásomra, fel is néztek rám. Csak azt nem tudtam, hogy meddig?
Már felnőtt koromban mondta el édesapám, hogy a tengert a fogolyszállító tehervonat ajtaján lévő kis szellőztető résből látta.
Az én értékítéletemből ez nem vont le semmit. A háborús események, és azt követő történések, itt a Margit-vonal mentén erre emlékeztetnek napjainkban. Rájöttem, – mint mások is –, hogy: az emlék hetvenévesen is tanít, az emlék felemel, de ha nem teszel érte, soha nem enged el, adós maradsz, pedig én nem szeretnék az lenni.
Horváth István, Küngös–Veszprém

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!