Reszkessetek ellenforradalmárok?!

Mármint hasonlóan egy szólamban és lehengerlő stílusban beszélő, bízvást össze is téveszthető figurákat, akik a világért sem adnák semmi jelét, hogy szemernyi kétely is volna bennük, mondjanak bármekkora képtelenséget is. Ha egyszer puszta kampányérdekből eldöntötték, hogy – néhány valóban kedvezőtlen és jóval több eltorzítva tálalt adatot citálva – ez egy lerombolt, tönkretett ország, akkor ezt rendíthetetlenül hajtogatják még most, a választások megnyerése után is, hiszen jól jön ez ígéreteik nem teljesítése esetén alibinek és pláne a bűnbakkereséshez. Ennyiben tagadhatatlanul idomulnak legújabb kreálmányukhoz, s kezdenek beleszokni a forradalmár szerepbe, ami különben szintén nem újdonság. Ehhez persze szükségeltetik forradalom is, ám ennek igazán nem lehetett akadálya holmi két évtizede létező demokrácia, amelyben most éppen nekik sikerült hatalomra kerülniük. Kezd is az ember gyanakodni: netán éppen az volna e forradalmárkodás célja, hogy legközelebb mások már ne kerülhessenek hatalomra? Kissinger egyszer azt fejtegette, hogy a forradalmárok és gerillák azért sem tartják be hangzatos ígéretüket a demokráciára, mert nem lesznek bolondok az életük kockáztatásával megszerzett hatalmat kiadni kezükből holmi szavazócédulák jóvoltából.
Életek kockáztatására tudtommal nem került sor, de minél többet emlegetik azt a forradalmat, annál inkább kezdik majd maguk is elhinni, hogy bátorságuk halált megvető. Feltűnően szaporodnak a jobboldali lapokban a forradalom megtörténtét bizonygató cikkek, s e műfajban (aligha véletlenül) élen járnak azok, akik már a pártállamban megszerezték a jártasságot. Az ifjabb publicisták pedig – ugyancsak híven a hagyományokhoz – a „tereprendezésben” szorgoskodnak, mint az a szerző is, aki beleköt a szocialista politikus szavába: méghogy „elvárják” a csak négyötödös alkotmánymódosítást?! – háborog őszintén (és tudatlanul), egyenesen a keleti despoták stílusát érzékelve és ócsárolva a hatalom nélküli ellenzéki megszólalásban. Ha ő talán nem is emlékezhet, szerkesztőinek kellene a másfél évtizeddel ezelőtti fordított felállásra, amikor bizony volt négyötödös alkotmánymódosítási önkorlátozás, s akkortájt egy ennél is kisebb ellenzéki párt vezérei sem haboztak „elvárni”.
Szóval szokás szerint szaporodnak a forradalmárok (ha Veesenmayernek 1944 március 18-án jelentik, hogy hány tagja lesz utóbb a partizánszövetségnek, a németek nem merik megszállni hazánkat). S az ilyen magától értetődően harcias, ami a hatalom birtokában mindig könnyen megy. Már megjelentek az utalások a román példára, a hajdani rezsimhez „kötődők” politikai jogfosztására, vagyis a forradalmi leszámolásra (kétségtelenül csábító a demokráciában is párszor többséget szerezni képes politikusok megkésett diszkvalifikálása, minden eshetőségre). Igaz ugyan, hogy az idősebb nemzedékekben túl nagy a régi rendszerrel így-úgy együttműködők aránya, s hát akadnak közülük az új keletű forradalmárok között is, de a fiatalabbaknak nyilván vonzó a tisztogatással megnyíló terep. A Fidesz új frakcióvezetője tudatja is ama meggyőződését, hogy „a harmincasok fogják újjászervezni az országot”, persze – teszi hozzá kérdésre sietve – „a karmester lehet negyvenes”. Lesz az még, nem is oly sokára, ötvenes, de – ki lát a jövőbe? - mifelénk komoly gyakorlat van a hatvanas „karmesterek” ünneplésében is (egyébként a nemzeti karnagyok többnyire meg kedvelték a fiatalabbak karéját, az őket alaposabban ismerő kortársaik helyett).
S az ifjabb forradalmárok még filozófiai megalapozást is kapnak hozzá, ismét a régi recept szerint (tényleg, csak a régi embereket kellene – stílszerűen ódivatú kifejezéssel – kiracizni, a régi módszerek maradhatnak?) A készséges filozófus éppenséggel bibliai példával él (a jobboldali hasábokon tapintatosan elhallgatva a „szabadság felé vándorló nép” mivoltát), azért kellett a két nemzedéknyi időt felölelő vándorlás a sivatagban, hogy csak a szabadságban születettek, s ne a valaha volt szolgák láthassák meg a szabadság földjét. Pillanatra megdermed az ember, mivel a forradalmáraink által most megtagadott két évtized csupán egy emberöltőt tesz ki, ám szerzőnk – Mózeshez hasonlóan – képes csodákra: „nálunk most másodszor került az a meghatározó nemzedék politikai vezető szerepbe, amelynek alapító tagjai éppen elhagyták a gyermekkort a szolgaság földjének elhagyásakor, akik a szabadságban, a sivatagi vándorlás idején nőttek fel”, s ők már „meghaladhatják a szolgaság utódpártját”, amelynek tagjai „alkalmatlanok a demokrácia létrehozására”, s ezért „politikai értelemben meg kell halniuk”. Megnyugtató, hogy csak politikai értelemben, hiába, ez mégiscsak a 21. század, legfeljebb az érvelések korábbiak. Egyébként a mindenkori 26 és 30 évesek (ennyi volt 1989-ben Orbán, Kövér) nevében kikérhetném, hogy „éppen csak” elhagyták volna a gyerekkort.
Mivel a botcsinálta forradalmárok egyáltalán nem számítanak újdonságnak, ellenben a forradalmi retorika sohasem marad következmények nélkül, engem valójában az kezd izgatni, vajon mi lesz az – ellenforradalmárokkal? Az még csak hagyján, izzadtságszagúan kreálnak egy önigazoló revolúciót, ám ahhoz ugye mindenfélék szoktak járulni. Például a forradalmi igazságszolgáltatás nem nagyon illik bele a jogállamiba, s egy forradalmi többség nyilván nem tehet engedményeket a törpe kisebbségnek, amely különben is a „megdöntött” ancien regime-et képviseli, ha jobb(ik)nak képzeli is magát. E parlamenti felállásban a dialógus vagy diktátum kérdésére „forradalmian” csakis egyetlen választ lehet adni. S máris keverik az új kor apologétái a demokratikus többség kormányzási akaratérvényesítését az alapelvek (alkotmány) egyoldalú módosításával, holott a kettő korántsem ugyanaz (ezért nem élt vissza kétharmadával az akkori balliberális koalíció).
A nemzeti együttműködés rendszeréhez bárki csatlakozhat – nyugtat meg a kormánypárti frakcióvezető, aki érdekes logikával fejti ki interjújában, hogy a két évtizeddel ezelőtti rendszerváltozás után nem érvényesülhetett a „valódi önrendelkezés” (mindenkor nehéz feladat a vezéri szövegek magyarázgatása), mert „sokakban kialakult annak érzete, ami egy fiatal demokráciában nagyon veszélyes: a választó leadja voskát, s akit kitüntet vele, a kormányon ellene használja fel. Függetlenítheti magát a választási ígéreteitől”. Mit mondjak, ez a régi demokráciákban is időről-időre sokakban kialakult érzet, a példák felsorolásával megtölthetném az oldalt, talán elég is megemlíteni, hogy Reagan elnököt szinte csodálták, amiért képes volt megtartani választási ígéreteit, amelyek persze rendszerint nem azonosak a kormányprogrammal, miként történetesen egy Fidesz-embertől tudjuk. De a politikus fejtegetése ott válik izgalmassá, amikor megemlíti, hogy amennyiben „bennünk is csalódni fognak, arra a sorsra jutunk, mint az előttünk kormányzók”.
Biztató beszéd, csak éppen nem „forradalmi”, inkább illik ama megdöntött régi rendszerbe. Ott volt szokás az ellenzéknek kihasználni e csalódást, s aztán megnyerni a szavazást. Csakhogy a forradalmárokkal szemben állók nem csupán ellenzékiek, hanem ellenforradalmárok, legalábbis, ha komolyan vesszük saját szavainkat. Szép dolog, hogy „bárki” csatlakozhat,  ám mi lesz azokkal, akik nem is akarnak csatlakozni, sőt képesek akár szembehelyezkedni is a számukra túl egyoldalúan tálalt és így gyaníthatóan a dialógus helyett a diktátum álcájának számító együttműködéssel? Ők szintén hajdani szóhasználattal – reszkessenek?! Azok a megpendített diszkvalifikálási szándékok nagyon is baljósak. A csontvázkutatók, ha forradalmi hevület tölti el őket, nem szokták dolgavégezetlenül becsapni a szekrényajtót. S az is történelmi tapasztalat, hogy a korrupciós perek többnyire nyitányai a koncepciós pereknek, de legalábbis „megízesítői”. Hogyne, a híres és szintén tapasztalatokon alapuló mondás szerint végül a forradalom is felfalja a saját gyermekeit, de nem velük szokta kezdeni a nagy zabálást.

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!