Azon tűnődöm, mit csináltam az elmúlt húsz évben, és főleg minek. Tudom,
hogy negyven év körül mindenki megbolondul és pont ezeket kérdezi
magától, de ettől a felismeréstől nekem egyáltalán nem könnyebb.
Néha még cikkeket is feláldozok arra, hogy valami értelmes vagy annak tűnő dolog helyett a saját kínjaimat ecseteljem. Egyébként is... mi az értelmes? Anyám szerint a családból mindenkinek a gyerekéből lett valami, csak én kallódom, legutóbb ezt öt éve mondta, de nem hinném, hogy megváltozott volna a véleménye. Egyébként pedig összesen annyi tudást szereztem, amennyitől csak egyre jobban idegesítenek az emberek. Illetve idegesítenének, ha nem szereztem volna meg még a szintén korral járó másik fegyvert: a mély letojás képességét. Tíz éve még leveleket írogattam, ha valaki szándékosan vagy csak hülyeségből belém rúgott, emlékszem egy Szegedi Laci nevű újságíróra, aki azt írta rólam, hogy a rádióban kutyákat főztem és ez milyen dolog, aztán ugyanannak a lapnak a hátoldalán ugyanő képpel illusztrált cikkben részletezte pont azt az alaphírt, amiről én is beszéltem, hogy Thaiföldön kutyareceptekből csináltak bajnokságot. Hogy röhögött rajtam a Laci, amikor hat mp3 file formájában elküldtem neki az összes megszólalást, amelyről olyan határozottan írta, ami nem volt igaz. Konkrétan kiröhögött, hogy mit pattogok én itt. Aztán is sokszor futottam neki annak a buta missziónak, hogy az engem támadókkal kommunikálva elmeséljem, mi történt, hogy történt, mit olvastak félre. Rengetegen csapkodták a térdüket, néztek hülyén össze a hátam mögött, tartottak izgágának, lököttnek. Szóval ez változott meg: ma már nem nagyon érdekel, ki mennyit fog fel a világból és annak milyen következményei vannak rám nézve. Egy helyes srác, aki a szokásosnál is törtetőbb lett önbizalomhiánya okán, amitől valahogyan mindig agyon kell taposnia a világot, azt írta amennyire tud írni, hogy én óbégattam a rádiós balhék során. Nem írtam neki, hogy édes, én maximum másokra szóltam rá, hogy ne vinnyogjanak s ez olvasható is mindenhol, azóta is, hála az Internetnek. Váncsa Pista mondta: egy újságíró azt és annyira tud megírni, amit és amennyire megért. Inkább csak beszóltam neki kétszer a rádióban, sokkal kedvesebben, mint amire ő képes és főleg hazugság nélkül, mert úgy is lehet, ha tud írni az ember. Azért írogatom ezt most, mert valaki szólt, hogy most lett ebből vinnyogás az illető blogjában, fórumbeírásként, szépen gyáván, mintha valami külső hozzászóló védené a szentet, hörög a pasika. Istenem. Negyvenegy éves koromra annyit azért megtanultam, hogy ne én idegeskedjem a felületes kaffogók miatt. Sírjanak ők. Ez is valami. Nem?
Jáksó László
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!