Távkapcsoló

Lelkes rajongója vagyok a dumaszínház műfajnak, nem csak az RTL Klubon, hanem a Comedy Centralon is megnézek szinte minden műsort, még az ismétléseket is. A kevésbé ütős poénokat addigra úgyis elfelejtem, a jókon meg többször is tudok nevetni. Biztos nem vagyok ezzel egyedül, hogy akár megadózisokban is rám fér a nevetés. Egyszer nagy nehezen elmentem egy élő műsorra is, mikor hosszas küzdelem után végre sikerült rá jegyet szereznem. Akkoriban indították az első füstmentes előadásokat, és percek alatt már a légüres tereket is lefoglalták. Örömmel látom, hogy azóta egyre több helyen, egyre gyakrabban lehet élőben is megnézni ezeket a tehetséges humoristákat.
Cseppet sem lesajnálandó előadóművészet ez, olyan kiváló alakok is művelték, művelik a műfajt, mint Woody Allen, Eddie Murphy, Robin Williams vagy Hugh Laurie. Bár azt mondják, tipikusan angolszász műfaj ez a „kiállok az üres színpadra és nyomom a poénokat”, a magyarok közül sokan már korábban kitalálták, mint a meghonosításra kellett volna valaha is várnunk. Eszünkbe juthat a hajdan volt konferansziék mellett Gálvölgyi János, Kern András, Sándor György, Galla Miklós, Nagy Bandó András, vagy a valaha élt legnagyobb magyar tehetség, Hofi Géza is. Még Fábry Sándornak is voltak kifejezetten jó percei, és neki köszönhetjük azt is, hogy a műsorában felkarolta az akkor még kezdő dumaszínházasakat.
Mindig csodáltam azokat az embereket, akikből erőlködés nélkül pöfögnek kifelé a jópofaságok, mint izlandi vulkánból a hamufelhő. Ezt egész egyszerűen nem lehet tanulni, erre születni kell. Mert ugye jó viccet is lehet rosszul mesélni – ez is egyfajta adottság. De még ha sokszor improvizáltnak is tűnik a műsor, jó, ha tudjuk, hogy ezek megírt, megtanult, letesztelt poénok – persze ez semmit sem von le az élvezeti értékükből, sőt. Kellenek még jó idegek, tűrhető előadókészség, mimika, esetleg utánzókészség, akár egy-két jó karakter, ügyes időzítés, egészséges exhibicionizmus és némi őrültség. A Showder Klubban pedig bőven akad, aki mindezeknek birtokában van, persze itt is vannak árnyalatnyi különbségek.
A kedvencem talán Bödőcs Tibor. Míg a többiek inkább kerülik a politikai humort, ő ebben verhetetlen és egészen elképesztő a poén-per-perc aránya, a rekeszizmaim sajognak minden mondata végére. Míg Kiss Ádámban az tetszik, hogy tökéletes fapofa, Hadházi Lászlóban épp azt bírom, hogy a saját poénjain olyan gátlástalanul jókat tud derülni. Kiss Ádám főváros-vidék kontrasztos sztorijai is nagyon ülnek, Aranyosi Péternek pedig a családi történetein szórakozom remekül. Kőhalmi Zoltán karaktere szimpatikus, mindjárt vigyorgok, ahogy meglátom. Tetszik a szarkasztikus humora, és hogy nem nyomatékosítja a poénjait káromkodással, míg Kiss Ádámban épp a végletes szókimondást tudom értékelni. A legjobb színészi-előadói képességeket talán Kovács András Péter hozza, Aranyosi Pétert és Csenki Attilát pedig kíméletlen öniróniájuk miatt kedvelem.
Egy dolog hiányzik nagyon, a női részvétel – nem lehet igaz, hogy nincs egy-két nő az országban, aki ne tudná ezt legalább ilyen remekül művelni. Nemrég az M1-en komoly tehetségkutatót rendeztek Mondom a magamét címmel. De hol van most az a sok tehetséges fiatal – köztük több hölgyemény is –, akikből utánpótlást lehetne nevelni? Azért panaszra nincs okunk, most már bőven el vagyunk látva jó humoristákkal, akik megbízhatóan színvonalas műsorokat szállítanak, és az internetnek hála bármikor magunkhoz vehetünk egy dózis feszültségoldó nevetést. Ezekben a cudar és viharos hétköznapokban pedig akár ennyi is elég lehet egy kis önfeledt boldogsághoz. A minap kaptam egy szerencsesütit. A cetlin az állt: a boldogság egy mosollyal és egy kacsintással kezdődik. Most már tudom, miért tikkelek.
Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!