Senki sem akart ünneprontó lenni, s ezért nem firtatta, vajon miért
tartottak határnyitó parádét egyszerre a magyar–osztrák és a
magyar–szlovák (valamint a lengyel–német és a lett–litván, meg a többi)
határon? Bár nem könnyen, de abba bele kellett törődnünk, hogy a
vasfüggöny – ha fátyollá válva is – még majd két évtizedig csak
elválasztott minket a vágyott Európától, s óhatatlanul másodrangú
unióssá fokozott le még a belépésünk utáni években is.
De azt nem igazán értem, hogy miért kellett a párkányi meg komáromi és a többi – kizárólag kelet-európaiak közti – határnyitással megvárni befogadásunkat a schengeni rendszerbe. Hogyne, tudok az uniós előírásról, amely már tagként valamennyiünket kötelezett a schengeni alkalmazkodásra, ám 2004 májusa előtt vagy másfél évtized telt el a közös rendszerváltozás óta, s abba Brüsszel aligha szólhatott volna bele, ha a szlovák és a magyar demokratikus állam (hasonlóan például a Benelux-államokhoz) megnyitja határát egymás felé. Avagy ezt is nyugati ajándékként kellett megkapnunk?
Tudom, persze, a kölcsönös történelmi előítélet (és sérelmek) Schengen híján talán még most is szó szerint határt szabnának közénk, s ezért legalább annyira örvendetes az immár (amúgy egy évszázad után újbóli) átjárás északi szomszédunkhoz, mint a nyugati vasfüggöny végleges eltüntetése. Egyébként a hidegháború leghidegebb esztendeiben szövetségeseinktől éppúgy fal választott el minket, mint ellenségeinktől (sokáig a semleges osztrákokat is akként kezeltük). Az ötvenes években tényleg csak a madár „lépte át” a határt, akkoriban a Szabad Európa hangját is megpróbálták (az így elnevezett rádióállomás hullámhosszának drága zavarásával) e határnál megállítani. S hát mindent elárult a – Churchill híres szónoklatában Szceczin és Trieszt közt leereszkedő – vasfüggönyről, hogy hivatalosan a külső ellenségtől óvott volna, ám valójában a bennlévőket tartotta távol Európától.
A schengeninek nevezett rendszer kétségtelenül tényleg külvédelmi, s mi végre bekerültünk az Európa erődbe, amelytől ha távol már nem is akartak tartani, de megszűrve engedtek be. Most a mi feladatunk lett az erődvédelem, s azért húzódott el mostanáig, mert még nem igazán bíztak (némelyek ma sem bíznak) bennünk. Péntektől azonban már csupán földrajzilag maradtunk kelet- (bár inkább közép-) európaiak, a határ felszámolásával emancipálódtunk, immár fizikailag is nyugatinak és minden megkötés nélküli európainak számítunk a globális világban. A fiatalabbaknak már ebben a két évtizedben is csupán apró kellemetlenség volt a határjárás, Európát ők azzal a természetességgel járják be nemcsak tegnapelőtt óta, ahogy az idősebbek talán már sohasem fogják, határ nélkül sem, mert emlékeiket nem lehet, mint egy sorompót, leszerelni. Míg a keleti, schengeni technikával őrzött – és minket sok magyartól is még elválasztó – határok arra emlékeztetnek, hogy az Európa Erődön kívül továbbra is meglehetősen viszontagságos az élet. Így nincs okunk a késésen búslakodni, s igazán értékelhetjük a péntekre virradó éjszaka történteket. Történelmünk ismeretében még szoknunk kell, hogy a szerencsés népek közé kerültünk.
A. J.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!