Önkényesen átírt felhatalmazás

Valódi gyöngyszeme volt ennek a megválasztott miniszterelnök expozéja az alkotmányozásról szóló értékeléssel megfejelve: „Nem egyszerűen a hatodik magyar parlament, hanem egyben alkotmányozó nemzetgyűlés és rendszer alapú parlament is vagyunk.”

Ez természetesen nem az, amire az a bizonyos kétharmad szavazott: más szóval felvetődik a győztes pártnak adott felhatalmazás utólagos, önkényesnek tűnő átírása, amely Orwell szavait juttatja eszünkbe arról, hogy akié a múlt, azé a jelen. Érdekessége ennek az, hogy a leendő miniszterelnök ezt egyfajta, a törvényhozás missziójára vonatkozó imperativusszal erősíti meg: „Azzal bízták meg a törvényhozást, hogy a következő négy évben alkossa meg az új társadalmi szerződés alapján az ország új alkotmányát.” A legolvasottabb liberális blogok egyikén olvashattuk: „Senki sem mondta a választás előtt, hogy itt nagy volumenű alkotmányozás indul, azt hittük csupán, hogy egy erős kormány lesz. A Nagyhatalmú Úr sem mondta.” A történeti-politikai eredetvizsgálat egyébként azt mutatja, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés követelése a 2006-os őszödi Gyurcsány-beszéd nyilvánosságra kerülése után szeptemberben jelent meg erőteljesen, akkor a szélsőjobboldali szervezetek programjában. Azzal a különbséggel, hogy a szélsőjobboldalon (így ma a Jobbikban is) az alkotmányozó nemzetgyűlés a Szent Korona Tanhoz kapcsolódik, vagyis a Szent Koronát tartja a magyar állam „pandantjának”, amely legalizálja a hatalomgyakorlást.
A szavazófülkék forradalmára való sűrű hivatkozás, a hosszú távú tervek állandó felemlegetése alighanem elfedni próbálja azt, hogy a választási finisben hangoztatott és egymásnak is ellentmondó kampányidézetek az állandó átalakulás sodrásában lassan elporladnak. Még néhány hete is Orbán közvetlen környezetéből júliusi konkrét bejelentéseket, „év közbeni adócsökkentést” is lehetségesnek tartottak. Múlt heti meghallgatásán azonban Matolcsy György éppen azt a benyomást erősítette, hogy a forgalmi típusú adók akár meg is emelkedhetnek. És ő volt az is, aki az új kormány lakáspolitikájáról úgy fogalmazott, hogy nem a lakáshoz való jutást, hanem a lakásépítést kell támogatni. Ez finoman szólva nincs összhangban a korábbi nyilatkozatokkal, és azt a gyanút kelti, hogy elsősorban az építési vállalkozóknak ad támogatást, akik általában az alvállalkozók nehezen áttekinthető láncán keresztül feketemunkások tömegeit foglalkoztatják.
Az erős központosított államot szolgáló gépezet kialakításával – a múlt héten megtapasztalható volt – a győztes kormánypárt viszont nem kíván várni. Ez a párt a jelek szerint a „jaj, a legyőzötteknek” elve alapján a vezető posztok tradicionális megragadásán túl egy új törvény segítségével a mai köztisztviselői kar „egyenirányítására” készül. Tervezete egyébként az eddigi köztisztviselői jogviszonyt kormánytisztviselőivé alakítaná át, de nem a névváltozás a dolog lényege. Brutálisan megerősödik a munkát adó állam jogköre az érintettekkel szemben: ami az utóbbiakat illeti, számukra véget ér a rendszereken átívelő jogbiztonság kora. Az államot a törvény elfogadásától számított harmadik naptól kezdve megilleti az a jog, hogy indoklás és magyarázat nélkül két hónapos felmentési idővel szüntessék meg a jogviszonyt. Közben az új törvényi szabályozás farvizén megváltoztatnák a munkavállalók legkiszolgáltatottabb rétegével szembeni felmondási tilalom szabályait is: a kormánytisztviselői jogviszonyban a keresőképtelen, súlyos beteg, a gyesen és gyeden levő munkavállalóval szemben is gyakorolni lehetne az indoklás nélküli felmentés munkaadói jogosultságát. Ez az elképzelés teljesen érthetetlen, antiszociális és elfogadhatatlan. Az indoklási rendszer teljes elhagyása a szakszervezetek szerint a második világháború előtti cselédek, béresek, summások kiszolgáltatottságát idézi fel, s alapvető, a jogállami alkotmányossági előírásokba ütköző koncepcionális változást jelentene a magyar foglalkoztatáspolitikában
Kemény szavak ezek, amelyeket nem fantomszervezetek, hanem százezres nagyságrendű szervezetek képviselnek. A konfliktusok egyébként kódolva vannak nemcsak a bel- és a szociálpolitikában, hanem – mint a kiélesedő magyar–szlovák viszony mutatja – a nemzetközi kapcsolatok terén is. Az új miniszterelnök mindenesetre eskütételét követően egy napra kikerül a pergőtűzből, Lengyelországba utazik első hivatalos útjára. A látogatás célpontja figyelemreméltó, és nem kevésbé minősíthető érdekesnek az időzítés is. Nemcsak azért, mert ilyen rövid idővel beiktatása után egy magyar kormányfő sem utazott még külföldre, hanem egy különös egybeesés miatt is. A Fidesz-vezetés mai szóhasználata („forradalom”, „igazi rendszerváltás”) mintha csak „az ikrektől” merített volna, akik szerint a 89-es rendszerváltás a régió országaiban „kamu” volt. Ezt a térség vezetői közül először ők deklarálták, másrészt viszont az is igaz, hogy a magyar–lengyel tengely kifejezést Orbán Viktor használta elsőként még előző kormánya miniszterelnökeként. Római tárgyalása után Berlusconival ezt mondotta: „A Visegrádi Négyek, de különösen egy magyar–lengyel tengely esetében Magyarországot és Lengyelországot kihagyni, nélkülünk bővíteni az uniót, az egész bővítés értelmét kérdőjelezné meg.”
Ez 2002 decemberében volt. 2008 szeptemberében pedig – mint a Gondola című hírportál megírta – a kötcsei pikniken „a Fidesz elnöke beszélt a közép-európai együttműködés kiépítésének szükségességéről is, amely egy lengyel–magyar tengelyre épülve fontos gazdasági előrelépést jelenthetne az Európai Unión belül. Az Észak-Európában lévő energiamezők egyelőre elérhetetlenek Közép-Európa és Magyarország számára, amely állapot egy Észak–Dél tengely kiépítésével megváltoztatható volna. Orbán Viktor szükségesnek és fontosnak tartja az orosz energiát Magyarország számára, de véleménye szerint először olyan energiavezetéket kell kiépíteni, amely nem Oroszországból jön, s amely csökkenti az oroszoktól való függőséget.” Meglepő lenne, ha például ez a téma nem kerülne szóba Varsóban a jövő héten.

B.B.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!