Karcsúsított oktatásügy

Miközben a Fidesz és a KDNP oktatáspolitikusai – egyébként jogosan – elődeik szemére vetik az állami szerepvállalás csökkenését a szférában, addig az új kabinetben – az 1867-es kiegyezés óta most először fordul elő – az oktatásügy az ésszerűtlen közigazgatási karcsúsítás áldozatául esve, megmagyarázhatatlan módon – nem kap önálló tárcát. Mindez pedig többszörösen is arculcsapása az oktatásügy szereplői-nek. Csaknem biztosra vehető: a Nemzeti Erőforrások Minisztériumában  képtelenek lesznek elegendő figyelmet fordítani a jövő szempontjából meghatározó, stratégiai fontosságú „ágazatra”. A területen dolgozó majd’ 200 ezer pedagógusra és a csaknem 2 millió iskolarendszerben tanulóra, akiknek nem mindegy, hogy nyertesei vagy vesztesei lesznek az új struktúrának. A gigatárcánál ugyanis olyan horderejű kérdésekre kellene választ adni, mint például hogyan képzelik a pedagógus életpálya anyagi és erkölcsi presztízsének társadalmi elismertetését, miként gondolkodnak a diákok lexikális ismereteinek és a kulcskompetenciák elsajátításának ötvözéséről, vagy mi a formája tudásszolgáltatás és a nevelés szintézisének?
Nem mellesleg, kísértetiesen azonos analógiák figyelhetők meg a kurzusváltásban. Csak példaként: amíg korábban koalíciós, most pártszövetségi alku tárgya (volt/lett) az oktatásügy. Jelzésértékű, hogy mindig a kisebb partner a nyertes! (Valaha az SZDSZ, újólag a KDNP.) Ami ebben az egészben a legérdekesebb: a politika mindig jót akar(t). Mert, hol lennének ma tanárok, ha Medgyessyék nem „lépik meg” az 50 százalékos béremelést, vagy miért lenne hiba, hogy a Hoffmann Rózsa vezette államtitkárság az iskolák erkölcsiségének erősítését ígéri? Ki vitatná a poroszos nevelési elvek racionális szintig történő elvetését, az oktatás minőségének szükségszerű javítását?
Csakhogy az oktatásügyben nem lehet egyik napról a másikra, mindent fenekestől felforgatni. A terület nem egy iparág, ahol átmenet nélkül lehet valamit megszüntetni vagy bevezetni. Márpedig a rendelkezésre álló ismeretekből csak annyi tudható: maga Orbán Viktor sem ígért hathatós pénzügyi támogatást az oktatási „alrendszernek”. Viszont kilátásba helyezett egy sor olyan, szinte azonnali intézkedést, amelyhez jelentős anyagiak kellenek. (Kisiskolák újranyitása, hátrányos helyzetűek normatív támogatásának emelése, tankönyvek átíratása, stb.)  Persze, önmagában a szemléletváltás, a liberális reformok sürgős elvetése, nem igényel forrásokat.
Ám ha már nem a pénzről beszélünk, mi lesz a pedagógusok adminisztrációs, bürokratikus terheinek csökkentésével, amikor egy friss felmérés szerint a tanárok munkaidejének több mint negyedét, (heti 10-12 óra) a „papírmunka” elvégzése adja, amit hasznosabb lenne az oktatás-nevelés alanyaira fordítani. Hogyan képzeli a kormányzat a közoktatás átszervezését, vagy mit kell érteni a felsőoktatásban a bolognai szisztéma újragondolásán? Valóban vannak orvoslásra váró feladatok az oktatásügyben, a buktatásmentes iskolától az érettségi követelmények átértékelésén keresztül a diplomásképzésig, ezek megoldási javaslatai azonban koncepcionálisan is hiányoznak.
Félő, hogy egy súlytalanná váló központi oktatási irányításnak nem lesz elég „ereje” az elképzelések keresztülviteléhez, legyenek azok idővel bármennyire is kimunkáltak. Közhely bár, de igaz: sokat hangoztatott szellemi potenciálunk kibontakoztatása méltóbb kereteket érdemelne, különben kárba vész a treforti, a klebelsbergi örökség minden, mai korba átmenthető pozitívuma.
Ha már a polgári kormány a magyarság kultúrfölényét hirdeti a Kárpát-medencében, az oktatásért felelős államtitkár ne jelentse ki: „…szekuláris társadalomban élünk, ahol a hitüket gyakorló keresztények kisebbségnek számítanak…” Ne mondja, mert állítása nem felel meg a valóságnak! A semleges világnézetűek is együtt vallhatják magukénak Széchenyi István gondolatát: „Csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szívében.”
Ugye, nem baj?!
Dr. Nagy Zoltán, Debrecen

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!