Akiknek van szeretetkapacitása

Már nem a Ratkó-korszak volt, amikor „lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség” volt, a magzatelhajtás totális büntetőjogi tilalmával, hanem 1956. És karácsony. A forradalom és szabadság leverése, december 4-e után húsz nappal. A „kis csomag”, az újszülött kislány valóban egy templom bejáratában helyeztetett el. Nem messzi a jászoltól.
Magdolna – aki soha, még kiskorában sem hagyta magát becézni – ma úgy gondolja: anyja disszidálhatott akkortájt, s nem csak hazáját, hanem a kis nyekergő nyűgöt is háta mögött hagyva. Intézetben, majd nevelőszülőknél nőtt fel – állítja: mindkét helyen sok jót kapott. S valószínűleg hivatást is így választott magának. Amúgy tőle hallottam először – ő meg nevelőszüleitől – Márai Sándor 1956-os, híres karácsonyi versét:

…„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor
– Az alomban, a jászol mellett,
ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
 Mondd meg nekik,
 – mennyből az angyal”.

Karácsonyonként mindig Magdolna és Márai jutnak az eszembe. Most is, amikor a korábban bezárásra ítélt, ám a dolgozói által megmentett, már május óta magánintézményként, de nem a „gazdagok kórházaként” működő budapesti, IX. kerületi Schöpf-Merei Ágost Kórház és Anyavédelmi Központ Kht. Régi-új főigazgatójával, Garamvölgyi György szülész-nőgyógyásszal beszéltem, többek közt arról is, hogy találtak-e
mostanában kisbabát az ország legelső, kapualjba kitett életmentő inkubátorában ott, náluk, a Bakáts téren. Egy késő őszi napon egészséges kisfiú volt az inkubátorban: a dolgozók a Márton Károly nevet adták – persze ideiglenesen – a babának. Máskor fantáziadúsabban, egészen költőien keresztelnek a munkatársaim, főleg a „lányok” – fogalmazott az orvos –, került hozzánk szombaton Szombat Hajnalka is… Mára örökbefogadó szüleik nevét viselik persze… A babamentő inkubátorban összességében már majdnem harminc kicsi kapott esélyt az életre, szülőanyjuk pedig büntetlenül maradva – hisz nem ölt, nem hagyott el gyermeket – az újrakezdésre.
Négy évvel ezelőtt, karácsonykor afféle „miniválságot” éltünk meg itt – meséli Garamvölgyi György. – Az új finanszírozási rendszer kapcsán egyesek azt jósolták, hogy csőd vár ránk. Akkor, tíz év után először, felmerült bennem: nem csinálom tovább. Végigmentem a folyosón, s csak mosolygós emberekbe – kollégákba, kismamákba, betegekbe, látogatókba – ütköztem. Nem szállhatok ki! – gondoltam. Csak úgy, „kutyafuttában” írtam egy aforizma- vagy mondókarigmust, s kitettem a falra. Mifelénk – úgy érzem – ez az etalon. Mert „a mosoly semmibe sem kerül, de sokat ad; gazdagabbá teszi azokat, akik kapják és mégsem juttatja koldusbotra azokat, akik adják”… Azt hiszem, most sincs aktuálisabb, különösen nem karácsonykor, a szeretet ünnepén ennél. Koldusbotra ők sem jutottak, így ma is tudják finanszírozni a Babamentő Alapítványukat, amely a krízishelyzetben élő anyukákat s gyermekeiket segíti. Az UniCredit Banktól éppen most kaptak félmillió forint karácsonyi ajándékot. Jelenleg 16 kicsinyünk van a kórházban. Garamvölgyi – aki már maga is nagypapa – úgy érzi ma is, bármerre sodorta volna az élet, a bajban lévő kicsiken mindig segíteni akart, sőt tudott is volna. Azokon, akik nem akartak világra jönni, de lettek. Hát akkor éljenek! A kis életek – s a mamák –  gondját az anyaotthon oldja meg átmenetileg, aztán később is megpróbálják őket elirányítani.  Segédkeznek a család egymásra találásában is: van, hogy a gyermekük korai terhessége miatt mérges, lányukat szinte kitagadó szülők éppen itt az anyaotthonban a kis csecsemőt meglátva békülnek meg a gondolattal: hát igen, nagyszülők lettek… Az „utókövetés” több mint 1600 anyukáról és gyermekéről tud. Nagy többségben megnyugtatóan rendeződött el sorsuk, méghozzá saját vér szerinti családjukban. Egy közülük Éva és pár évvel ezelőtti babája, Misike, aki most kistestvért kapott, Miklóskát – ha nem is karácsonyra, de Mikulásra. Akit már közös apukájuk visz haza Évával együtt épített házukba, egy Budapest közeli községbe.
„Egy se vesszen el a kicsinyek közül!”… – ez a bibliai csengésű, a Máté Evangéliumából való mondat a mottója a szekszárdi Bölcső Alapítványnak, amelynek Budavári Zita a kuratóriumi elnöke-mindenese, akinek 06-20-944-35-66-os mobiltelefonja 1995 óta éjjel-nappal be van kapcsolva, hogy valóban: „egy se vesszen el a kicsinyek közül”. Zita segít a terhesség ideje alatt, ha valaki vészhelyzetben hozzáfordul, megszervezi a szülést, intézi a nyílt örökbeadást-fogadást, ha valaki úgy dönt – márpedig a legtöbben így tesznek –, jobb helye lesz a testéből szakadt kis testnek-léleknek másoknál, akik maguk régóta hiába várnak, vágynak gyermekre. – Még 1994 telén történt, hogy egyetlen hét alatt öt csecsemőholttestet találtak országszerte. Az öt közül csak azt a szülőanyát találta meg a rendőrség, aki a szülésben elvérzett és meghalt. Ha időben megfogták volna a kezüket, nem titokban szülték volna kicsinyeiket, eldobva őket. A kettős halál is elkerülhető lett volna. Így lett az alapítvány, a „firenzei forgóajtó” mintájára. Az akkori szekszárdi evangélikus lelkész, Hafenscher Károly – ma a Magyarországi Evangélikus Egyház központi irodájának igazgatója Budapesten – nagyon sokat segített nekem, a római katolikusnak itt. A héten már a 749. (!) terhes keresett meg minket gondjával, s két kicsi átmeneti otthonunk is van, az egyik Szekszárdon, a másik a fővárosban. A segítséget kérőknek amúgy alig több mint fele hajadon… Zita és férje annak idején négy évnél többet várt az akkor egyetlen Gyivinél, a Gyermek-és Ifjúságvédelmi Intézetnél „központi gyermekelosztásra”, pedig sem kor-, sem nem, sem bőr- és hajszín „megkötésük” nem volt. Ma Kincső lányuk már elmúlt 17 éves, gimnazista, a kicsi, a hugi viszont véletlenül éppen a hatvanadik Bölcső-baba” lett, Anna Zita, akit otthagytak a kórházban…
Több, méretes kapcsos dossziéban az adatok: innét találnak egymásra babák és örökbefogadó szülők, innét kíséri Zita figyelemmel a sorsukat, hiszen minden esztendőben, nyár végén Ráckevén, a Duna partján babatalálkozót tartanak. Azért itt, hogy egyenlő távolságra legyen az ünnepi hétvége színhelye Záhonytól és Szentgotthárdtól, hiszen az ország egész területéről jönnek a boldog családok. A Bölcső Alapítványnál van, hogy már hathetes terhesen jelentkezik a leendő anya, van, hogy félidősen, de akad olyan is, aki már az utolsó utáni pillanatban, a 40. hétben esik be, kétségbeesetten. Most egy olyan édesanya jelentkezett náluk, aki a nyolcadik gyermekét hozza napokon belül a világra: családban él, méghozzá nagycsaládban: otthon férje és hét gyermeke várja. A nyolcadikat viszont már nem akarja hazavinni a sok éhes száj mellé. Egy ideig úgy gondolta, ahol négy elfér, ott ellesz az ötödik is stb. 
– A kismamák ötöde-hatoda meggondolja magát gyermeke megszületése után, s hazaviszi a kisbabáját. Ha rendbejön az életük, az nagyon jó. De hallom időnként azt is, hogy újra krízishelyzet állt elő, s már a kicsi is szenvedő… Időnként szinte bele kell rokkanni a sorsokba, a teendőkbe, pénteken a kórházból éjjel 11 tájt értem haza, szombat reggel meg már a gyámügyön intéztük egy fiatal lányanyával – aki még diák, s nem akarja derékba törni életét –, a nyílt örökbeadáshoz szükséges lemondó nyilatkozatot. A vér szerint ifjú anya számára megnyugtató, hogy egy alig harmincéves házaspáré lesz gyermeke – magyarázza Zita. – Érdekes, hogy a nagyon fiatal anyák tiltakoznak az ellen, hogy saját szüleik korú – azaz nagyszülői korú – házaspárok legyenek a kicsik gondviselői. Szerencséjük van, válogathatnak, nem kell hallgatni „örüljön, hogy örökbefogadjuk!” sértődött mondatot. Úgy látom, mára kialakult egy fiatal, jól kereső réteg, amelyik nem a nulláról indult az életbe – gondolom, az egzisztenciájukat részben a szüleiknek is köszönhetik –, akiknek van szeretetkapacitásuk, már csak a gyerek hiányzik, de valahogy nem akar összejönni. ’70-es, de már ’80-as évjáratúak is vannak köztük. Inkább nem kísérleteznek évtizedekig, belevágnak az örökbefogadásba, aztán, ha valamikor mégis születne gyermekük, hát legfeljebb két-három-négy gyerek lesz mind igazi „édesgyermek” egy „alomban” testvérként – ha nem is ők szülték, nemzették.
– Ez mind öröm, mind elégtétel nekem a munkáért. Hiszen szinte magam vagyok, nem áll mögöttem apparátus. Öröm a bölcső-babatalálkozók sora is. Van, aki persze „eltűnik”, mert célhoz ért, megvan a gyerek; inkább nem akar tudni rólam, rólunk. Az idei kis örökbeadottjainknak mindnek megírtam már a nekik szóló első karácsonyi lapot. Ők még nem tudnak olvasni, de szüleik igen. Én egyetlen karácsonyi üdvözletet kaptam. Számomra most ez az egy az örömhír. Nem hálát várnék, csak egy apró jelzést. Hiszen életük legszebb karácsonyát kapták: már nem magukban, ketten állnak a karácsonyfa mellett, hanem velük van egy kis élet is.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!