Méz a vitriolban

Mikszáth Kálmán mindössze hatvanhárom éves múlt, amikor száz esztendeje, május 28-án elköltözött az élők világából, de teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy ameddig lesz magyar szó és írás, addig velünk marad. Írásművészetét inkább kifényezte, mint elkoptatta az idő, akárha mint a nemesfémből készült csillogó ékszer, a múló évtizedek nemhogy ártanak neki, még értékét is növelik. Elég csak kézbe venni országgyűlési karcolatainak ismét kiadott gyűjteményét, a Tisztelt Házat, s ha belelapozunk, képet kapunk arról, hogy húsz évvel a XIX. század második felének legnagyobb békés „rendszerváltozása”, vagyis a kiegyezés után, hol tartott a magyar politikai élet. Lássuk csak: hívei a miniszterelnököt „vakon követik”, éjjel-nappal, szárazon-vízen, „de nem kenyéren és vízen”; Tisza Kálmán tíz éve eszi már a legédesebb kenyeret, amelynek a neve hatalom, és sem a kenyér nem lett kisebb, sem az ő étvágya nem lett rosszabb. E sorok értéke akkor szökik magasba a nem létező írásművészeti értéktőzsdén, ha meggondoljuk, hogy Mikszáth ekkor már jó ideje a bihari pontokat szögre akasztó, egykor két pártot egyesítő szabadelvű Tisza feltétlen híve. De attól még elegánsan és bájos iróniával elbeszéli az olvasónak, hogy a hatalom édes kenyeréből milyen szívesen szeletel a miniszterelnök. A kor egyik legnevesebb karikaturistájának, Jankó Jánosnak a rajzaival ékesített oldalakról úgy lép elénk a százhúsz évvel ezelőtti parlamenti világ, hogy ismerősként köszönünk el tőlük; látjuk a mameluk képviselőt, aki hajlong a főnöke előtt, miközben kerületének sok gondját ecseteli, de mihelyt visszatér szűkebb pátriájába, „nincs már semmi baj”, s dehogy is kell búsulni, mert „ami kevés jó dolog történt, az egyszerre nagy dologgá lesz.” Az ellenzékről megtudjuk, hogy mindig csak egy színt használ – a feketét –, s bár hanyatlik a képviselői pálya, akad néhány szónok, akinek a kedvéért az összes honatya hanyatt-homlok szalad az ülésterembe. A lamentálás pedig már ekkor szép magyar erénynek számított: hej ha nálunk is úgy lenne, mint Angliában, ahol a két nagy, a whigek és a toryk egymást váltják, merthogy Magyarországon „a mostani pártállások mellett nem képzelhető egészséges parlamenti. Az organizmusban nincs pezsgés, elevenség. Stagnál a parlament, mint a holt víz. Nincsenek pártok, melyek fölváltják egymást a kormányzásban.”
 …Aztán persze lettek. A jó palócok és a tót atyafiak nagy barátját nem kell óvni az idő múlásától: regényei, elbeszélései, újságcikkei már életében  halhatatlanná tették, s Jókai halála után ő lett az ország írófejedelme. Pedig akkor is, azóta is hányan szemére hányták, hogy túlságosan sokat anekdotázik, nem elég alapos, a történet elnyomja a társadalmi mondanivalót, lélekrajza csak odavetett, a csattanónak mindent alárendel, az ideológiai mélységek helyett a felszínen marad. Csupa olyan „hiányosság”, amelyet Mikszáth erénnyé varázsol a tegnap és a ma – sőt a holnap és a holnapután – olvasója számára; pillantsunk csak bele regényeibe, novelláiba, s máris meggyőződhetünk, hogy hősei itt vannak – közöttünk. A titka? – az agyonkoptatott kérdésre persze csak az ő soraival merek válaszolni. Erdély egyik képviselőjéről, Barcsay Kálmán főispánról írt nekrológjában  az Az Ujság hasábjain 1904 elején így jellemezte az elhunytat: „Az igazságot begöngyölte egy kis csintalanságba, a malicziát körülczukrozta, hogy ne bántson. Bölcs volt, a ki mulattatva tanitott és mézet kevert a vitriolba, mielőtt rácsöppentett belőle valakire.”
Mintha magáról írta volna.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!