Csinálják az országimázst

Pár hete azon tanakodtam e hasábokon, hogy vajon bölcsek lesznek, avagy – semmit sem tanult, semmit sem felejtő – Bourbonok, s bevallom mindannyiunk érdekében szerettem volna, s még most is remélném az előbbieket látni. Ám egyre inkább az utóbbiakra utaló jeleket észlelem.
Noha vitathatatlanul igyekeznek tartani magukat ahhoz, amit újdonsült alkormányfőjük, Navracsics szombati lapinterjújában akként fogalmaz, hogy „a kormánytöbbség soha ne legyen arrogáns, soha ne legyen gőgös”. Külsőségekben ez meg is mutatkozik, a nyolc ellenzéki évben megismert folyamatos gorombáskodással mintha felhagytak volna, olykor üdvösen előzékenyek, s kifejezetten udvariasak. Miként a programvita zárásakor maga a miniszterelnök is, aki látszólag úgy tett, mintha méltányolná az ellenérveket is, ha persze nem ért is velük egyet. A kormánypárti frakció megtapsolta a távozó miniszterelnököt. Egyszóval végre-valahára úgy viselkedtek, ahogyan egy demokrácia parlamentjében illik. Mintha megfogadták volna a híres churchilli tanácsot, hogy a győzelemben nagylelkűnek kell lenni, már csak azért is, mert ez célravezetőbb.
Csakhogy máris tapasztalható, hogy az érdemi kérdésekben eszük ágában sincs jottányit sem engedni. S leginkább abban, ami pedig az elkövetkező időszak (majd’ azt írtam: korszak) kulcskérdése lesz: éppen győzelmük és aránya értékelésében. Magyarán az új kormány mögött álló valós társadalmi támogatás mértékében. Ennek „arrogáns” felfogása és érvényesítése sokkal inkább meghatározza majd a kormányzási stílust, mint a formális udvariassági szabályok helyeselhető betartása. Az a régi Orbán-kormány a feles többségét is akként értékelte, mintha teljhatalma volna, így az immár valóban azzal bíró új Orbán-kormányt csakis az késztethetné demokratikus önkorlátozásra, ha most valós értékén kezelné a saját felhatalmazását. S ehhez a jelek szerint nem fűlik a foga.
Szombati záróbeszédében a miniszterelnök elfogadható – nyugati példákkal bizonyított – magyarázatot adott az általa bedobott „forradalom” kifejezés használatára, azt voltaképpen szokott retorikai fogásnak minősítve. Ám a jobboldali média egyáltalán nem tartja magát ehhez, ők bizony a két évtizedes demokratikus rendszer fenekestül való felforgatására kapott hatalmi jogosítványnak tekintik. S tegnap maga Orbán is azt fejtegette, hogy „megtörtént a kétharmados forradalom”, s vele „a társadalmi szerződés létrejött”. Ráadásul ezt szembe állította az elmúlt két évtized „elitpaktumai-val”, amelyekre szerinte immár nincs szükség. Merthogy azt a szerződést az emberek már megkötötték ama kétharmaddal, a mandátumok 68 százalékát adva a Fidesznek (ja, meg a KDNP-nek). Pardon szegény fejemnek, de ezt kénytelen vagyok a történtek arrogáns értelmezésének tartani.
Hiszen immár a parlamenti programvita formális lezárásakor is ez a – szabad még a rendszerváltozás szavával élni? – csúsztatás vált hivatalossá. Mert lehet ugyan, hogy akik a Fideszre szavaztak, azok igenis meg akarták adni Orbánnak a kétharmadot, ám ők mégiscsak a voksolók alig 53 százalékát tették ki, tehát bő 47 százalék egyáltalán nem óhajtotta ezt, sőt magát e pártot sem. A kétharmadra rúgó mandátumtöbbséget pedig az a második forduló biztosította, amelyben eleve jóval kevesebben vettek részt, ők csupán a Fidesz parlamenti helyeinek számát növelhették, de nem a társadalmi támogatását. A felhatalmazást tehát nem szabadna ama túlhatalomként felfogni, amitől – sajnos hiába – a politikai ellenlábasok óvtak. Orbán azonban azt a benyomást keltette, hogy ő bizony nagyon is akként fogja fel. Így aztán az ellenzéknek tényleg nagyvonalúan megadott paritás az alkotmány-előkészítésben mit sem fog érni, hiszen (a kiszabott határidő is erre utal) a kormánypárt a vitákat egyoldalúan is kész eldönteni.
Egy alkotmány viszont csak akkor lehet tartós, ha igazi társadalmi konszenzus hozza létre, s nem az egyik oldal, sőt esetünkben valójában egyetlen párt akaratérvényesítése. Ami történetesen a két évtizede megbuktatott előző rendszert jellemezte. S aminek más formában való újjáéledésétől – pontosan az előbukkanó politikai stílusjegyek alapján – az aggódók félnek. S amit – nem akarom falra festeni az ördögöt – végül valóban azzal a (akár békés) forradalommal lehet megdönteni.
Új kormányunk, csakúgy mint az a régi, nagyon törődik az országimázzsal, ami ugye mostantól az övé is. Máris reinkarnálódik az ezzel foglalkozó testület, vagyis maguk szeretnék megfesteni, de legalább retusálni a külvilági képünket. Miközben érthetetlenül mintha nem is törődnének éppen azokkal a „színekkel”, amelyekből ez a kép összeáll. Néha úgy érzem, a jobboldalon el is hiszik a saját propagandájukat, miszerint a kedvezőtlen külvilági portré a gonosz balliberálisok műve, ők fogják a világsajtó ecsetjét. S miközben oly fontosnak tartják használni az országimázst belpolitikai céljaikra is, nem látszanak törődni e belpolitika visszahatásával pontosan az országimázsra.
A fene se érti, miért kellett például – bármenynyire szorongatva is a trianoni vesszőparipáján lovagló szélsőjobbtól – a szlovákiai választások előtt megszavaztatni a kettős állampolgárságot (miként azt sem értem, hogy a médiacsatában megbuktatott szocialisták hogyan voksolhattak a szélrózsa minden irányában egyszerre, a lehető legrosszabb hatást kiváltva). Az ország-, avagy az Orbán-imázst aligha javítja, ha már a beiktatás előtt a külvilág a korábban tőlük megismert szomszédsági viszály feléledését láthatja. Ha valamit csak kilencven év múltán lehet megcsinálni, abban pár hetes késés megbocsátható lett volna. Most viszont a világsajtónak van déja vu érzése. Megéri pár itthoni jobboldali publicista lelkendezése a mérvadó európai lapok fanyalgását? Ráadásul az előbbiek által magasztalt „erőpolitika” a határoknál rögvest erőtlenné válik. A zürichi lap meg gúnyosan Orbán hajlamát észleli a „messianisztikus fellépésre”.
Egy lengyelszakértő pénteki cikkében feltűnőnek tartja a hasonlóságokat a Kaczynski-fivérek öt esztendővel ezelőtti hatalomra jutásához, az ő programjukhoz, retorikájukhoz, s aztán kormányzásukhoz, amely kudarcot vallott alig két év múltán. Mit mondjak, a Kaczynski-imázs kifejezetten kínosan alakult, sokat ártott a Lengyelországénak, s bukásukat a nyugati sajtó lelkesen üdvözölte. Kár volna a továbbiakban is az ő példájukat követni.
Avagy éppenséggel a múlt legrosszabb példáit felidézni pártgyűlések nemzetgyűléssé tupírozásával. Az egyik szombati jobboldali lap bölcs önmérséklettel azt adja címében, hogy „a Kossuth-téren ünnepelnek a Fidesz hívei”. Ami rendjén is van, noha a demokratikus Európában meglehetősen szokatlan, az amerikai elnöki beiktatással viszont vele jár (ezért aztán csipetnyi kétellyel halljuk Navracsicstól, hogy „nem akarunk királyt koronázni, nem akarunk prezidenciális köztársaságot, még félprezidenciális köztársaságot sem létrehozni”). Ám a napilap címének mintha ellentmondott volna a Fidesz szóvivőjének szóhasználata: „ezt a napot szeretnénk megünnepelni mindazokkal, akikkel együtt fogjuk felépíteni a nemzeti együttműködés rendszerét”. Bárhogy meresztettem a szemem szombat délután, a téren sem ellenzéki politikusokat nem láttam, sem más pártok híveire utaló táblákat. S ez így bizony félnemzeti együttműködést ígér, ha csak nem teszik kötelezővé a nemzet másik felének is, az önkéntes kooperációhoz ugyanis némi beleszólásra is szükség lenne.
Ám a gyűlés szónokai ennek az ellenkezőjét ígérték, voltaképpen leszámolást az okvetetlenkedőkkel. Azokkal, akik merészeltek „a nemzet ellen szavazni”, ami parlamenti döntéshozatalnál demokráciában előfordul. S ha a fővárost az ellenállás „utolsó fészkeként” emlegetik, merthogy még nincs kormánypárti uralom alatt, az sem éppen demokratikus együttműködési szándékra vall, inkább idézi fel egy hajdani kormányzó szavait a „bűnös városról”. Miként a téren felbukkant pár Árpád-sávos lobogó is egykori, csak a jobboldalra korlátozódó „nemzeti egységről” árulkodott. A fennen hirdetett „új kezdet napján” a régi stílus folytatódott.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!