A pedagógusok többsége osztályozni akar

Az osztályzás és évismétlés lehetősége nemzeti céljainkat szolgálja; fel kell emelkedni – és azt csak munkával lehet, mondta lapunknak Hoffmann Rózsa államtitkár, aki szerint a parlament három-négy héten belül elfogadhatja az általa benyújtott indítványt. A javaslattal egyetértve a PDSZ úgy látja, a szakmai kérdések eldöntése nem a szülők, hanem a szakemberek feladata. Vitázik viszont a „buktatós” pedagógiával az ELTE neveléstudományi szakértője, s ugyanezt teszi a neves pszichológus, aki azt állítja, „a bukástól és a rossz osztályzattól való félelem eltereli a gyerekek figyelmét az ismeretekről, a valós tudásról.”

  A javaslat nyomán tehát újra felizzott a buktatás körüli pedagógiai vita parazsa. A „bukott” szó nem sugall jót: bukott angyal, bukott könyv, színdarab, film, bukott író, zeneszerző, bukott diák… Mi indokolja, hogy megszüntessék alsó tagozaton a kötelező szöveges értékelést és visszaállítsák a kötelező osztályzást s már másodiktól az évismétlést? Kinek és miért lenne ez jó?

Hoffmann Rózsa (KDNP), a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának oktatási államtitkára válaszolt a kérdéseinkre: – A közoktatási rendszer évszázadok óta, egészen 2003-ig kiválóan működött úgy, hogy osztályoztak az alsó tagozaton, és aki nem érte el a megfelelő eredményt, azt évismétlésre utasították. Ám 2003-ban az akkori oktatásirányítás ezeket megváltoztatta. Senki nem örült neki; a pedagógiai szakma gyengén, de tiltakozott, s azóta mind jobban háborog, ugyanis e két intézkedés a tanulás eredményességét rontotta. Az volt az üzenete a gyerekeknek és a szüleiknek, hogy nem kell a kötelességet teljesíteni és nem összemérhetők az eredmények. A pedagógusok egyre jobban kínlódnak azokkal a gyerekekkel, akik szemtelenül odavetik: „dumálhat nekem a tanító néni, úgysem tehet semmit, mert nem bukhatok meg”. És nem tanul, nem dolgozik. Nincs sok ilyen gyerek, de egy is rombolhatja az osztálya munkamorálját. Azért kell visszahozni az évismétlést, hogy az legyen az üzenete: dolgozni kell, a kötelességet teljesíteni kell. Az évismétlés nem cél, nem is fenyegetés. Pedagógiai döntés. Arról szól: a kisgyerek, akinek a képességei – mondjuk - átlagosak, nem teljesítette a dolgát, és ezért nem tudott a második év végére megtanulni olyan szinten írni, olvasni, számolni, hogy meglegyen az alapja a továbbhaladásának. Remélem, ettől nem lesz több buktatás, s az évismétlés lehetősége olyan hatást fejt ki, hogy azok a gyerekek, akik most elhanyagolják a munkájukat, nagyobb igyekezettel fognak tanulni. Az osztályozás az összemérhetőséget jelenti, ami alapvető szükséglete minden embernek és gyereknek. Ma is megkérdezik a tanítót: „tessék mondani, és az hányas?” És a tanító meg is mondja. Ésszerűtlen megtiltani, hogy ezt beírják a bizonyítványba, miközben a szöveges értékelés mechanikussá és személytelenné vált. Az csak hosszú folyamat eredményeként vezethető be általános érvénnyel. De meghagyjuk a lehetőségét, hogy ebbe az irányba fejlődhessenek az iskolák, ha hajlandók rá, ha látnak benne lehetőséget, és a szülők is igénylik. S hadd tegyem hozzá: szerintem ez nem „fellángolt” pedagógiai vita, hanem inkább politikai, amit a volt oktatásirányítók és hozzájuk tartozó szakemberek gerjesztenek. Ugyanis a javaslat óriási támogatást élvez; naponta százával kapom erről a telefonokat, e-maileket. A magyar pedagógustársadalom ilyen; értékelni akar, követelményeket akar s szeretné, hogy a gyerekek ezeket teljesítsék. Ez az alapja, hogy az ország visszatérjen a mélypontról, ahová jutott. Az osztályzás és évismétlés lehetősége nemzeti céljainkat szolgálja; fel kell emelkedni – és azt csak munkával lehet.
– A szakszervezetünk – amely majd’ hatezer aktív tagot, zömmel pedagógust tömörít– egyetért a javaslattal. Hisz’ amikor 2003-ban először szóba került, hogy kivegyék az évismétlésről szóló döntést a tanítók kezéből, mi már tiltakoztunk, s azóta többször is javasoltuk, hogy változtassanak ezen – így Kerpen Gábor, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) elnöke. Szerinte az évismétlés önmagában nem jó vagy rossz. Az a fontos, fejtegeti, hogy a szakember, jelesül a tanító dönthesse el, mi jobb a gyereknek hosszú távon; az-e, ha a felkészületlensége, a csekély tudása vagy a lassú képességfejlődése miatt évet ismétel, vagy ha továbbhalad a többi gyerekkel. – A PDSZ határozott álláspontja szerint a szakmai kérdések eldöntése nem a szülők, hanem a szakemberek feladata, még ha ajánlatos is erről ismerni a szülők véleményét. Az évekkel ezelőtti vitában került elő az osztályzat helyett a szöveges értékelés kényszere. Akkor azt mondtuk: aki ezt törvénybe iktatja, nyilván nem tudja, hogy a tanító szinte percenként értékeli szövegesen – szavakkal reagálva – a gyermekek teljesítményét. Az osztályzást elvetették, sőt, még mintákat is javasoltak a szöveges értékelésre. Ezek nem használhatók, ha a szülő nem érti a leírtakat, s ha, mint tapasztaltuk sokszor, el is várja, hogy a pedagógus igenis mondja meg, hogyan áll a gyermeke a többiekhez képest, és adjon neki osztályzatot is. A mostani javaslat egybevág a PDSZ-ével: ahol jól működött a szöveges értékelés, ott az osztályzás mellett maradhasson meg, ahol pedig nem működött, ott lehessen csak osztályzás, és az írásbeli szöveges értékelés ne legyen kötelező. Szerintem mélységesen felháborító, ha valaki törvénnyel köti meg a pedagógus kezét; ez azt jelenti, hogy nem bízik meg a tanítóban, a képességeiben, a tisztességében. S hogy az évismétlés megbélyegző-e? Most az stigmatizáló, ha csak negyedik év végén szembesül a gyerek azzal: nem elégséges a tudása, a képessége. S ez akkor derül ki a számára, amikor már esélye sincs, hogy a négy év hiányosságait bepótolja. A gyermekközösségekben, az osztályokban is azt tekintik a többiek fekete báránynak, aki – mondjuk – harmadikban egy elsős szintjén áll. S ettől bizony elmehet a kedve a tanulástól és ott „ragadhat”. Ám tanulásra, erőfeszítésre ösztökéli, ha szembe kell néznie azzal: még kevés a teljesítménye az előrelépéshez – vélekedik Kerpen Gábor.
Trencsényi László, az ELTE neveléstudományi doktori iskolájának tanára így beszél: – Visszatérő, és hangsúlyos érv a javaslat mellett, hogy az évismétlés tilalma vagy szülői belegyezéshez kötése „következmények nélkül hagyja a kötelességmulasztást”. Miért is oly fontos ez a félmondat? Arról van szó, hogy a „buktatós pedagógia” számára az a gyerek, aki nem teljesíti a követelményeket – kötelességet mulaszt. Az efféle gyermekkép szerint a bukásra érdemes tehát erkölcsi vétek elkövetője. S mivel következmények nélkül nem járhat a 8-9 éves gyermek „kötelességmulasztása” sem, ezért kijár neki a fenyegetés: ha elmulasztod a kötelességedet, annak súlyos következményei lesznek. Ez a számomra több szempontból is problémás. Elsőül azért, mert gyermekképnek tudománytalan. A gyermek tanulási teljesítményeit, képeségeiben való fejlődését ritkán szokta erkölcsi vétségből lefékezni. Valódi okként többnyire indítékzavar vagy az értelmi és érzékelési fejlődésnek a tipikustól – az úgynevezett átlagostól – való eltérése jöhet szóba; ám ebben a korban a gyerekek között még egy-két évnyi fejlettségbeli különbség is természetes. Ha mesterségesen képezünk egyfajta társadalmi átlagot és szankciókkal büntetjük az elmaradást ettől – mert „kötelességmulasztáson” érték a nebulót – az téves reakció egy olyan téves gyermekkép alapján, amit sem a modern pszichológia, sem a szociológia nem igazol. E szempont hangsúlyozása pedig önmagában fenyegető és erőfitogtató. Hisz’ az engedélyezett buktatás idején is ismerték a tanítók a valódi törvényszerűségeket s elenyésző számban buktattak.
És van ebben az egészben egy valódi társadalmi veszély is: ugyanis a bukás, a „kötelességmulasztás” közelébe jutók, az elmaradó intellektuális teljesítményűek közé zömmel azoknak a csoportoknak a gyermekei kerülnek, akik amúgy is a társadalmi ranglétra alján, hátrányos, gyakran stigmatizált helyzetben, gettósodott, ingerszegény körülmények közt élnek. Óvatosan fogalmazok: e lépésnek rejtett etnikai szegregáló éle is lehet. A vizsgálatok ugyanis azt igazolták, hogy jellegzetesen épp az ilyen körülmények közt élő cigánygyerekeket sorolták szakmai tévedésből rendre az enyhén fogyatékosok közé és küldték kisegítő iskolába. Ha a buktatás és az erőfitogatás ösztönzést kap, ha divattá válik, beteljesedhet a jóslat: a cigánygyerekeknek külön iskolája lesz, ahol tengődnek a műveltség romjain, és bukásról bukásra jutnak, míg a középosztály gyermekei töretlenül haladnak előre a tanulással megszerezhető tudás révén a társadalmi ranglétra fokain. S ha – jóindulattal feltételezem – ezt nem is akarják a jogalkotók, akkor is fokozódhat a társadalmi elkülönülés.
– A ’70-es években az Élet és Tudományban megírtam: ha lenne egy iskolám – persze, sosem lesz –, akkor a gyerekek ott nem lennének elsősök, másodikosok, harmadikosok és negyedikesek, hanem egy éve, két éve, három éve, négy éve járnának iskolába. Nem is lenne ott semmiféle buktatás, sőt kettes, hármas, négyes, ötös sem – mondja Ranschburg Jenő pszichológus. – És épp ez a lényeg! A kíváncsiságra, a játékosságra építő, stresszmentes iskola és tanulás, hogy a gyerek szeressen iskolába járni és érdeklődve tanulni. A mai iskola stresszes. Ez egyértelműen az osztályzatokért folytatott küzdelemből és a bukástól való félelemből fakad. Belátom: az én gyerekeim így talán kevesebbet tudnának az első négy év után, mint a maiak, de az, amit megtanultak, az övék lenne. Mai szakkifejezéssel élve: alapvetően kompetenssé válnának, a mindennapi életre transzformálható tudás birtokába kerülnének, ami a számukra természetes lenne – a személyiségük része. S hiányozna mögüle a rettegés, az unalom és az utálkozás, ami a lurkók jelentős részében ma ott van az iskolában. Ehhez persze mindenekelőtt a felsőoktatást kellene átalakítani. Erről annak idején volt is egy vitám Magyar Bálinttal, mert úgy gondoltam és gondolom most is: először a pedagógusokat kell alkalmassá tenni az ilyen gondolkodásra és arra, hogy e gyerek karakterét ismerjék meg és az igényeiből, a valódi képességeiből, a jellemvonásaiból alkossanak összegzést, amely írásban ezerszer többet mond, mint egy osztályzat. Úgy vélem, a bukástól és a rossz osztályzattól való félelem eltereli a gyerekek figyelmét az ismeretekről, a valós tudásról. A műveletről a művelet hozadékára terelődik a figyelem. Ha fontosabb, hogy milyen osztályzatot kapok, mint az, hogy mit tudok, mi érdekel, mi az, amire még nem kaptam választ, az a fontosat és értékeset mellékessé teszi és a feleslegeset lényegessé emeli. S ezzel elveszi a tanulás és a tudás örömét. Amit pedig megőrizhetne a pedagógus, ha a megszerzett tudással engedné a következő évben is kielégíteni a gyerek természetes kíváncsiságát. Meggyőződésem, hogy ez az iskola igazi és szerethető jövője, és nem a mai poroszos „iskolásdi”.
Az eltérő nézetek aligha közelednek egyhamar. Ám az biztos, hogy hamarosan döntés születik ebben az ügyben. – A jövő héten kerül a javaslat az Országgyűlés bizottságai elé, és ha az általános vitára alkalmasnak ítélik, akkor 3-4 hét alatt határozhat is a parlament az osztályzásról, az évismétlésrôl – mondta lapunknak az államtitkár asszony.

Vasvári G. Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!