Számomra igen csak emlékezetes marad az idei Szeged Napja
ünnepségsorozat. Ne vegyék zokon, hogy nem a Borfesztiválról, a
Hídivásárról vagy az egyéb gazdag kulturális és zenei programokról
regélek, mert ami miatt örökké emlékezetes marad számomra ez a
záporokkal tarkított néhány nap, annak egészen más oka van.
Az egyik jeles napon ballagtam éppen a munkahelyem felé, mert az élet azért nem állt meg, amikor, tán el sem hiszik, mibe botlottam az Árpád téren. Előre kell bocsátanom, hogy városlakóként az idejét sem tudnám megmondani, mikor láttam élő lovat. Nos, lovat most sem láttam, de hogy itt járt egy, és nem is túl régen, annak vitathatatlan nyomaira bukkantam. Egészen elérzékenyültem, eszembe ötlött gyermekkorom Móravárosa. Amikor a Móra utcán végigporzott a táltos paripának igazán nem mondható igavonó húzta szódáskocsi. A szódás, ahogy visszaemlékszem, nem verte a lovát. De ostora azért volt, és hátra-hátracsapott vele, ha a vagányabb srácok a kocsijára kapaszkodtak. Én már akkor is nyuszi voltam. Emlékszem még a gumikerekes kocsikat húzó erős muraközi lovakra, és persze sok más ide nem illő dologra a lovakkal kapcsolatban. A ló mindennapos látvány volt. Meg persze a tülekedő verébhad az elpottyantott lócitromok körül.
Volt valaha egy közmondás, valahogy így szólt: Amíg lócitrom van, veréb is van. Lám-lám, már ez sem igaz, mert veréb most is van, úgy tűnik, nem az volt a fő táplálékuk, vagy ügyesen alkalmazkodtak a megváltozott életkörülményekhez. De ha jobban belegondolok, ez a szólás-mondás átvitt értelemben manapság igazabb, mint valaha.
Méhes János, Szeged
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!