Orbán Viktor a kormányprogramot ismertető beszédében hangsúlyozta, hogy
„A magyar történelem egyik legnagyobb és legdicsőségesebb nemzeti
egysége a reformkorban jött létre.

Ennek az egységnek két fő alakja, Kossuth és Széchenyi a legfőbb célokat kivéve szinte semmiben sem értettek egyet. Annyira nem, hogy Széchenyi azt írja: már bizonyos, együtt fognak fölkötni minket, de egy utolsó kívánságom azért lesz, hogy Kossuthnak háttal lógjak (Derültség a Fidesz és a KDNP soraiban.) Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, ez a legendás nemzeti egysége a magyar történelemnek. Igen, a magyar történelmi hagyományok azt bizonyítják: a nemzeti egység, a sokszínűség és a vita igenis megférnek egy fedél alatt. Remélem, hogy a jövőben is a sokszínűség és a vita jellemzi az Országgyűlés munkáját, mert csak így lehet eredményesen kormányozni.”
A miniszterelnök beszédírói elfelejtették papírra vetni azt a nem mellékes körülményt, hogy a legfőbb célokban viszont példamutatóan, tökéletesen együttműködött Kossuth és Széchenyi. Ez az együttműködés „hiánycikk” a jelenben a politikai ellenfelek között.
Kossuth – annak ellenére, hogy számtalan kérdésben ütközött Széchenyi gondolataival – támogatta a legnagyobb magyar reformjavaslatait. Amikor Széchenyi 1843. június 8-tól augusztus 17-ig a Jelenkorban Adó címmel hét részből álló gazdasági reformtervezetet ismertető cikksorozatot tesz közzé, majd 1843. augusztus 20-tól december 31-ig folytatásban közreadják a legnagyobb magyar 25 részből álló kétgarasos összegű telekdíjról és az erre felveendő, az ország legfontosabb szükségleteinek fedezésére szolgáló hosszú lejáratú kölcsönről szóló írását, Kossuth a Pesti Hírlapban egyértelműen támogatja a kétgarasos telekdíj megvalósítását. Az sem mellékes, hogy Széchenyi döblingi évei alatt az őt látogató neves személyiségek előtt sohasem nyilatkozott Kossuthról megvető módon.
Tehát a valóban sok kérdésben különböző véleményt hangoztató, történelmet formáló egyének a haza sorsát döntően meghatározó kérdésekben egyetértettek. Ez az egyetértés hiányzik hazánkban, sajnos a legfőbb célokban sem lehet beszélni az egyet akarásról.
A Magyarország jövőjét befolyásoló politikusoknak érdemes megfogadni Széchenyi azon gondolatát, amelyet 1826. december 10-én a Naplóban megfogalmazott: „mi nem születtünk reformátoroknak, előbb mi magunkat kell megreformálnunk. Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját.” A legnagyobb magyar azonban azt is felismerte, hogy mindehhez alapos önismerettel kell rendelkezni. Félő, hogy az államhatalom irányítóját olyan dicshimnuszt éneklő holdudvar veszi körül, amely megakadályozhatja az önismeret megvalósítását, az alázat az önmegtagadás iskolájának sikeres befejezését.
Dr. Takács Imre, Hajdúszoboszló

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!