Ekkora böszmeséget!

 Sajnos ez csak első pillantásra tűnik, a klasszikus kifejezéssel, aránytévesztésnek, mert logikus a magyarázata: az európai valutát a hatalmas görög mentőakció kényszere nyomán gyanakodva lesik a pénzügyi spekulánsok, s más sem hiányzik neki, mint egy újabb segélyezési akció. Márpedig a budapesti nyilatkozatok a magyar csődközeli helyzetről e lehetőséget vetítették előre, ettől lett az alig egy hete felelősnek felesküdött kormányzat embereinek felelőtlensége világgazdasági kihatású.
Mert felelőtlenség volt ez a javából, álmélkodnak is a világlapokban megszólaltatott gazdasági szakemberek. Ráadásul Kósa és társainak vészjelzései alaptalanok, ami még elképesztőbbé teszi a pánikkeltést (hogy mást ne mondjunk: a minket másfél esztendeje kimentők árgus szemmel ellenőrzik azóta is pénzügyeinket, vagyis a „hamis adatok” emlegetése szintúgy felelőtlenség, s egyúttal nemcsak Bajnaiék, hanem Barrosóék, sőt immár Obama szavahihetőségét is megkérdőjelezi). A híres mondás szerint nem tartozik a szólásszabadság körébe indokolatlanul „tűzet” kiabálni a zsúfolt moziban, ennek példájára, nem lehetne politikai játszma része akárcsak szóba hozni is a csődöt az attól rettegő Európában (arra pedig ne is vesztegessünk stílszerűen szót, hogy a szóvivő egy majd két évvel ezelőtti kormányfői érveléssel mentené vétkét, hiszen akkor tényleg órákra voltunk az államcsődtől). S e meggondolatlan taktikázást még mentségként hozzák fel az értetlenkedő elemzők: ezzel próbálják magyarázni a magyarázhatatlant. De miként a viccben, ők is csupán magyarázni képesek, ám nem értik, hiszen egy kormány és ország elemi érdeke lenne még vészhelyzetben is tartózkodni a pánikkeltéstől, lévén annak hosszú távú a kára.
A jóindulatú magyarázgatók pedig úgy okoskodnak, hogy a választás előtti ígéreteit, a folyton kilátásba helyezett gazdasági csodatevést tartani nyilvánvalóan képtelen Orbán-kormány ezzel a – ha úgy tetszik, a trükkök százaival felérő – nagy trükkel teremtene magának politikai alibit a szószegésre. Ama látványosan nagy adócsökkentés lehagyására, hiszen az előbb növelné meg a költségvetési deficitet, mintsem a  tőle (a gazdasági lendülettől) remélt bevételeket be lehetne kasszírozni. S noha többeknek is érthetően rögvest Őszöd jut eszébe, az összehasonlítás téves, hiszen ott a korábbi hazugságok bűnbánó meggyónására került sor, most pedig a korábbi hazugságokból egy újjal keverednének ki, az éveken át populista garral hirdetett felelőtlenséget még nagyobbal tetézik. S ekként ma sokkalta jogosabb az elhíresült őszödi kiszólás: ekkora böszmeséget még nem látott Európa.
Ha ugyanis, mint sok elemző sejteni véli, csupán az új kormány mozgásterét kívánták tágítani a valutaalappal esedékes alkudozás előtt, némileg lazítani a hitelezői szigoron, s akként legalább az ígéretek részbeni megtartásához elegendő költekezési lehetőséghez jutni, a megvalósítás példátlan dilettantizmusról árulkodik. Felhozható lenne, hogy korábbi kormányzásuk során nem ismerkedhettek meg azzal a porcelánbolttal, amivé a világválság nyomán a mai pénzügyi környezet vált, ám arra már aligha van mentség, hogy a forintzuhanás láttán is kötötték az ebet a karóhoz. Nemhogy „kimagyarázták” volna Kósa bombasztikus kijelentéseit, hanem még rátettek egy lapáttal, holott addigra már áradtak az óvaintések a nemzetközi pénzügyi köröktől. Sőt, ama csontvázak bemutatásának kilátásba helyezésével még fokozták is a pánikhatást. Mintha fogalmuk sem volna arról, hogy a pénzügyi világban, kivált a közelmúlt drámáinak ismeretében, leginkább az önmegvalósító riogatástól kell óvakodni. Amint a szombati New York Times meg is említi, hivatalba lépése után az athéni (ott baloldali) kormány pontosan ezt a hibát követte el. Bevallom, fel nem foghatom, hogy ilyen – mesterségesen kreált, de ettől immár valóságos – vészhelyzetben az árvíztragédia okán amúgy is rendkívüli ülést tartó kormány miért nem próbálta megnyugtatni a kedélyeket. Ha netán úgy okoskodtak, hogy azok előbb-utóbb csak megnyugszanak, a megegyezés a valutaalappal stabilizálja majd a helyzetet és a forintot is, akkor egyfelől folytatták a hazárdjátékot, másfelől oktalanul állították ki magukról a legrosszabb bizonyítványt. Így Varga szombati egyensúlyozgatása (nagy a baj, de mégsem akkora) amolyan pótvizsgázásnak hatott. S csak remélhetjük, hogy nem elkésett kármentésnek. A valutaveszteséget pedig talán lehet pótolni, a presztízsveszteséget csak nagy sokára.
Ennyit bizonyosan nem ért a vélt alibi, amely különben amúgy is önáltatás, hiszen a történtek akkor sem mennek feledésbe, ha a devizahitelesek persze nem özönlik is el a Kossuth teret, mint tüntetők ama őszödi vallomás hatására. Sem idehaza, sem külföldön nem akadt gazdasághoz konyító ember, aki elhitte volna a csodatevés meséjét, s így merőben felesleges konokul futni a látszat után. A megrendült bizalmat csakis úgy lehet helyreállítani, ha azt teszik, amit pár napja Brüsszel is Orbán tudtára adott, s folytatják – az annyit csepült – Bajnai pénzügypolitikáját. Bölcsebb lett volna eleve azzal mentegetőzni, hogy a görög válság nyomán kellett módosítani, s nem a szokott módon bűnbakokat hajszolni (a szombati jobboldali média mintha magát Kósát sem hagyná ki ebből). Akár azt is mondhatjuk, hogy a bevált gyurcsányozással (de akár még trianonozással sem) itt már nem mennek semmire, utóvégre immár ők vannak kormányon. S bár nem szokatlan az európai politikában sem mindent rákenni az elődökre, esetünkben éppen ez a felelőtlenség, hiszen azok sikerét tagadva maguk alatt vágják a fát is.
Hiszen amennyiben hihetünk Vargának, s az idei költségvetésnek „nem sok köze van a valósághoz”, akkor mi köze van a realitásokhoz a hiánycélnak, amelynek betartását muszáj volt megígérni? Hogyne, ehhez a Fidesz-kormány „rendkívüli intézkedései” kellenek, de mi történne, ha sikerült megingatni a pénzpiac bizalmát – Vargában is, nemcsak az általa megrótt „kollégáiban”? A pénzemberek nem olyan hiszékenyek, mint az áprilisban – ma már nyilvánvalóan_ felelőtlenül – bizalmat szavazó „zemberek”, s nem is a jobboldali médiabirodalom manipulálja őket. De gumicsontokat makacsul csontváznak láttatva, végül még őket is meg lehet ingatni, ám nem ártana emlékezni arra, hogy a bukott kormány még egy világválsággal is hiába mentegetőzött. Vagy amint Colin Powell figyelmeztette elnökét az iraki invázió előtt, a levert porcelán már az övé lesz.
Nehéz szabadulni a benyomástól, hogy az éveken át nagy garral hirdetett mindent jobban tudás, a „mindent másként kellene csinálni” vádaskodás, valójában alaptalan kérkedés volt, s most ők is arra kényszerülnek, óvatos gazdaságpolitikára, ami miatt oly vadul csépelték a megbuktatott baloldali kormányzást. Varga kötéltánca és „őszödi” vallomása (tartani kell a hiánycélt) a piacokat talán megnyugtatja, ám a Fidesz oly gondosan felépített és választási győzelmet hozó imázsa már oda. Megjegyzem, a rosszul időzített perpatvar Pozsonnyal szintén azt jelezte a külvilágnak, hogy az új budapesti kormány nincs egészen tisztában lehetőségei-vel, s mintha képtelen volna kiszabadulni a saját kampányretorikája fogságából. S hogy folyton a szélsőjobbal vetélkedve, attól láthatóan tartva, de az ellene való elkerülhetetlen fellépést halogatva, a saját taktikai húzásainak áldozatává válik, avagy a főnökéhez illő focista nyelven szólva, belebonyolódik a saját cseleibe. S miközben folyvást alibiket meg bűnbakokat hajszol, azt kockáztatja az ilyen kósai kiszólásokkal, hogy eljátssza az elődje által ráhagyott helyzeti előnyt is. Külvilági tekintélyét máris sikerült a forintnál alighanem még nagyobb mértékben is leértékelnie.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!