Távkapcsoló

 

Magyar az, akinek Trianon fáj – csapta meg a fülem egy mondat az MTV közvetítésében. Reménytelen eset vagyok, ez nem vitás. Gyakran odaégetem a vacsorát, néha papucsban indulok el otthonról, elbambulok a piros lámpáknál, az ábécében a sorban, és amikor félreverték a harangokat délután, azt hittem, elöntötte a fővárost az árvíz. És még Trianon se úgy fáj nekem...
Az ünnepi hangulat helyett én az iskolai ünnepélyek feszengését éreztem, már amiatt is, hogy „mindhárom csatornán” (M1, M2 és Hirado.hu) ezt közvetítették.
Hallgatom a magasan szárnyaló szónoklatokat, és nem érzem át a „végzetes szétdaraboltatás” szavak súlyát. Nem is járok „idősebb vagyok, mint Szlovákia” feliratú pólóban, és nem a Mindenhatót szólítom, mikor fideszes politikusok versenyben rugdossák a forintot és ki tudja mélyebbre nyomni a BUX-ot játszanak önfeledten... Engem már amúgy is elért a görög végzet, mert mosogatás helyett inkább eltörném a tányérokat – vagy ez inkább orosz virtus? „Gyökértelen, európai és világpolgár vagyok”, és büszke rá, mint Kertész... Nincs szükségem pótszerre, hogy bárkivel is egységet, összetartozást érezzek (no azért nem is mindenkivel szeretnék), hiszem, hogy nem kell tanúságot tenni arról, ami nyilvánvaló, és tudom, hogy minden éremnek két oldala van, ami az egyiknek gyász, az a másiknak öröm, és ez nem feltétlenül baj.
Nézem az Országgyűlés trianoni emlékülését, de Trianonnál jobban megérint az árvíz ellen védekezők fájdalma. Nem érzem magaménak, amit a képernyőn látok, kifényesített szavaik nem érik el a szívemet... Nem vagyok istentelen, de azt sem értem, hogy kerülnek papok a parlamentbe?
Azért az jólesett, amikor kórusban ismételték, hogy „gyónom a mindenható istennek, és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel”... Igen, ezt végre értem...

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!