Kaptam egy levelet. Igazság szerint, ahogy elnéztem, megkapta az egész
magyar média, már amennyit a feladó össze tudott gereblyézni a
vonatkozó e-mail címekből, ja, plusz ORTT panaszbizottság meg minden.
Egy úr, aki szakmáját tekintve tévét nézett éppen, amikor a Petőfi
rádió ügye volt egy RTL-es műsor központi témája, tudják, hogy
közszolgálatiként játszik-e kereskedelmi rádiót, s lehet-e most
hirtelen a magyar vagy akármilyen könnyűzenét közszolgálati tartalomnak
tekinteni azon évek után, melyek során az ORTT százmilliókat vert rá
minden adóra, ha egy másodperccel kevesebbet ugatott a műsorvezető,
szóval ilyesmikről.
Az úr nagyon felháborodott és részletesen megírta, így mindenkinek általában, hogy igenis így és úgy kell rádiózni, tévézni és egyáltalán, mi mind, mármint a címzettek, tök hülyék vagyunk és hihi. Nem volt trágár, nem volt primitív, hangvételét tekintve teljesen korrekt levél volt, már ha nem ütünk fordulásból a kioktatásra. De én már csak olyan kis szemét vagyok és megnéztem jobban a küldő e-mail címét. Mit tesz az ég, céges domainről jött, tudják, hogy valami pont hu, és még az előtag is ugyanaz volt, tehát olyan, mint valami kukac valami pont hu. Az ilyesmi mögött általában megtalálható honlap, létező cég szokott lenni s a cég saját nevét többnyire a cég tulajdonosa, főnöke szokta fenntartani magának e-mail címként. Mint a jakso@jakso.hu, az én kicsi címem, amely ugyan nem cég, de jellemzi az ilyesfajta személyességet. Szóval ránéztem a kritikus honlapjára és tessék elképzelni, medencékhez gyárt lefolyórendszereket s ezt valami ordítóan ramaty weblapon keresztül óhajtja elsózni a kedves érdeklődőknek. Ha annyit írok, hogy kékre színezett kagylókból áll a háttér, elegendő ez önöknek? Nincs nagy színérzékem, de ülve ért a halál. Mindez nem azért érdekes, mert lám, ő meg mennyire hülye. Talán nem is az. Azért vicces a dolog, mert mintha ezt játszanánk mostanában ebben az országban. Mintha mindenki sokkal szívesebben „értene” bárki más szakmájához, mint a sajátjához. Az úr nyilván nem webtervező, de azért felvehetett volna egyet. Ez is egyfajta igényesség. Az erre fordítható időt viszont inkább azzal töltötte, hogy a magyar rádióknak és televízióknak, valamint az ORTT-nek levelet írt, látható görcsökkel, arról, hogy hogyan is kell rádiót vagy tévét csinálni. Pedig ez is olyan, mint a lefolyórendszerek. Megnézem, kipróbálom, ha működik, akkor azt használom, ha nem, akkor nem azt használom. Ha nagyon rossz és fizettem érte, akkor visszakérem az árát, ha szerintem egy vacak, akkor máshol veszek lefolyót és kész. De nem játszom el a lefolyószakértőt és nem oktatom ki azt, aki ilyesmit forgalmaz. Vagy csak én vagyok ilyen hülye? Tökre nem akarok más munkájához érteni, szívesen töltöm az időt a sajátommal s még ha kék kagylókat látok háttérként, akkor is csak csendben borzadok. Nem olyan érdekes ez az egész, persze, csak azon merengek, hogy mikor robbantja fel az országot ez az egymás szobrát faragni akaró hárítósdi, amelytől így nézünk ki, ahogy. Tessék végigmenni egyszer a pesti Andrássy úton és nézegetni a cégtáblákat. Mint Szatymazon a vegyesbolt. Az üzletek tulajdonosai is médiát tervezhettek talán.
Jáksó László
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!