Ha az embert okos és kiváló közgazdász szólítja föl, hogy
ellen-nyilatkozzon sok okos és kiváló értelmiségi társaságában, az
ember hajlamos elgyengülni egy pillanatra. Pláne, ha az
ellennyilatkozattal egyetért, például olyan mondatokkal, mint hogy „…ne
akadályozzák azokat a próbálkozásokat, amelyek az egészségügyi rendszer
hatékonyabbá és ugyanakkor igazságosabbá tételére irányulnak”.
Mondhatnám, Bauer Tamás a számból vette ki a szavakat, amikor
megfogalmazott egy ellennyilatkozatot az egészségbiztosítási
reformtörvény ellen tiltakozó száznegyven jobb- és baloldali
értelmiségi nyilatkozatával szemben.
Csakhogy én ezeket a szavakat – persze más, gyakorta őszödi szavakkal helyettesítve – kizárólag baráti körben szoktam kiejteni.
Gyáva vagyok. Nem úgy vagyok gyáva, hogy bármely nyilatkozat, publicisztikaírás után rettegve várnám az álarcos csuklyásokat, akik megvernek majd, mint egy Csintalant, mert a csintalanság, annak összes következményével együtt bizony nagyon összetett dolog, mondhatnám, egy kiadós verésért a mai állapotok közepette is keményen meg kell dolgozni. Úgy vagyok gyáva, hogy általam kevéssé ismert és megértett dolgokról nem szívesen fogalmazok sarkosan. Annak idején –, hogy csak egyet említsek – a bős–nagymarosi erőmű ellen vagy mellett sem tettem le a voksomat. Nemcsak hogy nem tüntettem, vonultam, kiabáltam, de még az újságomban is hallgattam róla, ami honi viszonyaink közt megengedhetetlen, értelmiségihez méltatlan viselkedés. Más fontos kérdésekben, nem egyszer „saroktalan”, „langyos” írásokat közöltem – márpedig ezeket nemcsak a Jóisten köpi ki, hanem legelőször az olvasó, aki ma „megmondó” emberekre vágyik. Olyanokra, akik nem véleményt mondanak, szubjektívet, következésképp többnyire kissé bizonytalant, hanem szimpla, ám annál határozottabb és keményebb igent, vagy nemet.
Tessék megmondani, hogy az egészségügyi reform akkor most jó lesz, vagy rossz?!
Fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy ami eddig volt, az gusztustalan, feudális és tarthatatlan. Ez személyes élmény is, hiszen nem egyszer voltam haszonélvezője, K. doktor példának okáért mindig előrébb vett a sorban, pusztán azért, mert közíró vagyok, és mint ilyen, állítólag rendszeresen a szívéből szóltam…
Szívből szólni könnyű. Agyból nehéz.
A szívem, most például, határozottan azt súgja, hogy az egészségbiztosítási reformtörvényt el kellett fogadni, mert a hevesen követelt társadalmi vita semmi egyebet nem jelentett volna, mint még pár éves tapicskolást a jó belakott mocsárban. Az agyam persze rögtön hozzáteszi, hogy egy ennyit módosított, farigcsált, puhított törvénynek mégsem kéne azért most annyira örülni. Talán megint az lesz, hogy úgy léptünk, mintha nem is léptünk volna, és ez nemcsak doktor Éger kamarai elnök úr, meg a hangoskodó orvos arisztokraták miatt van, hanem a beijedt szocik, a jó szándékú szegényügyi szakértők, meg az egészből jóformán semmit sem értő, bizony alig tájékoztatott közvélemény miatt. Ettől még nem fogok vizitdíj, kórházi napidíj ellen népszavazni, mert az viszont nem egészségügyi, tanügyi népszavazás lesz, hanem puszta politika: mókás kis hatalom-visszaszerzési akció.
De az akciózás akkor sem artikulált, értelmes beszéd, ha történetesen értelmiségiek akcióznak. Sőt, tegyük hozzá, hogy igazán tiltakozni, ellentiltakozni éppen az értelmiség tud, megvan hozzá a szókincse meg a médiakapcsolata, de az akkor se lesz valódi érvelés. Az akkor is csak tekintélyelvű kiabálás marad, arról nem beszélve, hogy a magyar értelmiséget – tisztelet a kivételeknek – rég fölszippantották a politikai pólusok. A hiteles megszólalásra esélyt sem hagyva.
R. Székely Julianna
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!