Téli ködben a Gyermekkel

Hogy mit jelent a szabadság, azt igazán csak akkor tudjuk, ha nincs: így volt ezzel egész Közép-Európa, s a mai eufórikus napokban – de a jövőben is mindig, amikor gond nélkül átrobogunk fölszámolt sorompók mellett – nem szabad felednünk a lezárt határok áldozatait, a berlini faltól a keleti végekig, mert ezt a mai és jövendő örömünket nekik is köszönhetjük. Nekik, akiknek életükbe került az, ami nekünk immár teljesen természetes, s hozzátartozik majd mindennapjainkhoz. Még akkor is, ha e nyílt határokon egyelőre messze nem olyan gyakran utazunk, mint nagy- és dédszüleink, mert még sok időbe telik, amíg utolérjük – régmúltunkat.
 A schengeni ujjongás sem feledtetheti, hogy tőlünk néhány száz kilométerre egy tizenöt éves lány azért küzd, hogy Ausztriában maradhasson, a koszovói Arigona Zogaj nem akar hamarosan függetlenné váló hazájában élni, noha apját és testvéreit már hazatoloncolták. Ez is a mai világunk része: a szegény gyerek nincs egyedül, az osztrák hatóságok vagy 11 ezer illegális bevándorló letelepedési engedélyét vizsgálják évek óta. A Die Presse szerint az albán lány esete – akinek édesanyját idegösszeroppanással kezelik Linzben – csak a jéghegy csúcsa. Igaz, hogy Európa bevándorló kontinenssé változott – amiként a bizottság egyik alelnöke  mondta a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott nyilatkozatában –, s a földrész évenként ötmillió(!) embert vonz, egyesek jogszerűen, mások illegálisan jönnek, s mind többen maradnak. Ám ezek a statisztikák, a jogos megfontolások, a szabályok rendje aligha vigasztalja Arigonát, akinek ügyéhez sokan szólnak hozzá a világhálón, s nem kevesen érdesen teszik szóvá, mit képzel ő és a hozzá hasonlók, bejönnek papírok nélkül, aztán zsarolják – öngyilkossággal vagy mással – a hatóságokat?! Mielőtt elhamarkodottan pálcát törnénk az osztrák hatóságok eljárása fölött, megint csak érdemes fölülni az időgépre: ötven éve a nyugati világ, élén Ausztriával és Svájccal, sok tízezer magyar menekültet fogadott be, a kisemberek sokasága tanúsított megható nagylelkűséget, jó lenne erre mindig emlékezni. Ami pedig bennünket illet, mi sem vagyunk különbek a Deákné vásznánál, tárt karokkal mi sem fogadunk illegális érkezőket, s nem biztos, hogy a mi menekülttáboraink semmi kívánni valót nem hagynak maguk után. Kétségtelen, hogy Európa hajóján egyre kevesebb a hely, meglehet, a megtelt táblát is szívesen kitennék a jóléti államok, de nem tehetik, s nem is fogják megtenni: nem tudjuk megtenni, mert a jog és a szabályrend mellett és azon túl más előírások is léteznek, mert a fogyatkozó Európának érdeke a bevándorlás, hiszen elég csak belepillantani a nyugat-európai mindennapokba. Tudományos fölmérés nélkül is világos, hogy a nehéz és piszkos munka jelentős részét külföldiek végzik, akik így is jobban élnek, mint odahaza, keresetük egy részét megtakaríthatják. A haszon tehát kettős: jól jár a befogadó állam, s jól az idegen világból érkező s munkaerejét eladó külföldi. De túl az állami jogszabályokon, nem szólalhatna meg olykor a magasabb rendű parancs – a szereteté és az irgalomé?! Arigona Zogaj és családja bizonyosan ezt érdemelné, s különösen karácsony előtt érdemes azon eltűnődni, vajon nem érdemelné-e meg minden ember, hogy ott éljen, ahol szeretne. Tudom, ez utópia, de legalább elfeledni nem szabad, hogy szűkebb pátriánkban és globális falunkban egyaránt hatalmasak az anyagi különbségek, a szegénység ezernyi árnyalata cáfolja minden ember egyenlőségének mítoszát. Pedig ez nem csak mítosz: a végső kérdésekben azonosak vagyunk, a szeretet gyertyalángjába mindannyian belenézhetünk. Ehhez még csak vallásosnak sem kell lenni, de a hívősereg számára a Kisded megszületése olyan jó hír, amely túlmutat és átível minden földi nyomorúságon. Mégsem gondolom, hogy lelkes hívőt, örökké kétkedő hitetlen hívőt és meggyőződéses ateistát, vagy akár keresztényt és más vallásút a karácsony ünnepe elválasztana egymástól. A nem eldologiasított, a nem a fogyasztás nagyságára figyelő, a nem az ajándékmániás ünnep ugyanis éppen befelé és egymás felé fordíthat minden rendű és rangú, nemzetiségű és vallású embert. Mi fér ránk jobban, mint a békesség – ami e fényesen szép napok egyik legfontosabb kívánsága és felszólítása: békesség a Földön minden jóakaratú embernek! Békesség nem csupán a szó politikai értelmében, bár erre is nagy szükség van, ha a Közel-Kelettől Afrikáig a fanatizmus szította összecsapásokra, háborúkra pillantunk, s ha megpróbáljuk, kitalálni, merre halad a XXI. század nem föltétlenül szép, de mindenképpen új világa. A londoni The Economist nem szokta túl gyakran egyetértően idézni az iráni elnököt, a közelmúltban mégis így tett. Ahmadinezsád azt találta írni Bushnak, hogy, „akár akarjuk, akár nem, a világ a Mindenhatóba vetett hit felé halad.” Lám, az olyan eltérő felfogású, sőt ellenséges indulatú politikusok, mint amilyen az említett két államfő, ebben például egyetérthet. Hogy ez így van-e, azt majd a kései utókor tudja egyszer – ha egyáltalán – megállapítani, de a nyugalom, a béke óhajtása eleve elutasíthatja a romboló fanatizmust, a „legyen igazság, vagy vesszen a világ” típusú okoskodásokat.
 Nem csak a külső, a belső béke igénye is összeköthet mindahányunkat: mire is lenne nagyobb szükségünk, mint éppen erre? Ady Jó Csönd-hercegétől nagyon félünk: „Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,/ Vagy fölbámulnék, föl a Holdra:/ Egy jajgatás, egy roppanás./ Jó Csönd-herceg/ Nagyot lépne és eltiporna.”  Talán azért félünk, mert a zajok disszonáns hangzavarában nagyon szomjúhozzuk a jó csönd tiszta áhítatát. A külső és belső békesség óhajtása mellett örök kapocs a karácsonyban: a gyermek. Bárhogyan van is, gyermeki gondolat nélkül ez az ünnep nem létezik. Gyermekeink és unokáink elveszíthetetlen kincseink; a gonddal elkészített ajándék, a villódzó csillagszóró, a kicsik fényes szeme és a már felnőttek nagyos öröme emberlétünk egyik értelmét adja. A minap akaratlanul is tanúja lettem egy családi perpatvarnak. A középkorú pénztáros szorgosan blokkolta az árukat, miközben élesen vitázott mellette álló, csipőnadrágos, nagyjából éppen a felnőttkorba lépett lányával, aki a szentestét Zolival akarta tölteni. Márpedig otthon leszel, a szüleiddel, hangzott a megfellebbezhetetlennek tűnő verdikt, de a folytatást nem tudom. Hány és hány ilyen családi párbaj zajlik ezekben a napokban, amelyek éppen azt bizonyítják, hogy ezen az ünnepen szülő, gyerek – s persze unoka – fokozottan és természetszerűen összetartozik. A gyermek akkor is jelen van a karácsonyban, ha – bármilyen oknál fogva – nem adatott meg: „A régi háznak karácsonyfa lángja,/ negyven év ködén át híva felragyog:/ szívemben Jézus, künn angyal harangoz,/ és én újra tiszta, jó gyermek vagyok./ A téli ködben ismert régi úton,/ állok a sugaras Betlehem előtt,/ s a régi háznak szentelt délibábját/ ringatja előttem a karácsonyi köd” – írta volt az Ady-kortárs, Dutka Ákos. Gyermekségünk emléke ilyenkor fokozott erővel fénylik föl, mint ahogyan karácsonyi ködeinkben ott imbolyognak mindazok, akik már nem lehetnek velünk: ez a fájdalmas, szép emlékezés régi önmagunkra, gyermekségünk tovatűnt éveire és felejthetetlen szeretteinkre talán még jobban hozzátartozik ehhez az ünnephez, mint a gyertya vagy a csillagszóró.
A Gyermek és a gyermekség karácsonyi gondolataink szeme fénye.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!