Egzotikus tájakon: Argentína

A Buenos Aires-i Boca negyedben lefotóztak Maradonával. Sajna nem az igazival, hanem az egyes számú hasonmással. Felvette az argentin nemzeti mezt, odaállt mellém, kihúzta magát, majd csak annyit mondott: 20 pesó.
Húsz méterrel odébb, a Caminito tér melletti kocsmában Maradona hatalmas posztere virított. Állítólag ez volt régen a törzshelye. Elképzelhető, az isteni Diego annyiban hasonlított Petőfire, hogy szeretett vándorolgatni, ifjú korában az összes kerület összes kurta kocsmájában megfordult. Az argentin válogatott jelenlegi szövetségi kapitányáról még egy templomot is elneveztek, az már semmi ehhez képest, hogy kisméretű szobra a legtöbb szuvenírboltban kapható. A Boca híres stadionja a kerület határán áll. A Boca Juniors és a Rosario mérkőzését kaliforniai turistákkal és újságírókkal nézhettem meg. A jegy mellé kaptam egy leírást, mely szerint a focit kétszer 11 fő játssza, és a legfontosabb dolog a gólszerzés. Az észak-amerikai társaságnak az volt a hátránya, hogy picit amatőrnek néztek. Nem akartam eldicsekedni vele, hogy fénykoromban minden héten megnéztem otthon vagy három meccset, és volt szerencsém megfordulni néhány stadionban. Gondoltam, ehelyett egyszerűen elvegyülök a tömegben, és élvezem a hangulatot. Nos, elvegyülni nem volt nehéz, egy Boca Juniors–Rosario
mérkőzésre kíváncsi vagy száztízezer ember a helyszínen. Pedig nem volt telt ház a stadionban, ugyanis mostanában nem megy jól a Boca Juniorsnak. 
Az igazán hűséges szurkolók persze mindenképpen eljönnek. A mérkőzés előtt három órával érkeznek. Első lépésként elfogyasztják a lumotát. A lumota félbevágott óriáskiflibe csomagolt, frissen sült marhahússzelet. Ez volt a legfinomabb marhaszték, amit valaha is ettem. Szinte elomlott a falat a számban. A stadion mellett készítik a kis szendvicskéket, nyílt lángon sülnek a húsok. A tömeg beáll a sorba, és laza beszélgetés mellett várakozva remekül telnek a percek.
A lumota elfogyasztása után irány a múzeum.  A törzsszurkolók kiváltságosai is időről időre tesznek egy kört a múzeumban, hogy az új szerzeményeket is megtekintsék. Most azért egy picit várni kell a friss trófeákra, mert nem megy a Bocának. Ami viszont állandó és örök darab, az ott van, és ragyog. Az 1931-es bajnoki cím jutalma különösen látványos. Négy ló húzta aranyozott harci szekeret kapott ekkor az argentin első helyezett csapat. Itt van még az 1992-es konföderációs kupa, és el lehet olvasni a dicsőségtáblán a híres játékosok nevét.
A múzeumból könnyű a széksorokhoz jutni. Az ellenőrzés és a beengedés nem túlságosan bonyolult. Nem is lehetne másképp, hiszen ilyen óriási tömeget nem tudnának kezelni, alapos vizsgálgatás esetén már rég vége lenne a meccsnek, mire bejutna az utolsó ember.
Két B-közép is van a Boca Juniors pályáján. Az egyik csoportnál óriási zászlóerdő, dobok és harsonák vannak, olyan, mintha teljes zenekart hoztak volna. Végigénekelik, végigzenélik a mérkőzést. A másik oldalán a stadionnak a transzparensekért felelnek a fiatalok. Itt van az úgynevezett a lerohanós rész. Ha a Boca Juniors gólt rúg, akkor a felső szektorokból megindul a tömeg, és a szurkolók lerohannak egészen a kerítésig. Azért a drótot látva olybá tűnik, itt nem minden mérkőzés lehet békés. Nyolc-tíz méter magas a kerítés, a végén van még öt sor szögesdrót. Ezzel együtt még így is megkísérlik a keményebb szurkolók, hogy felmásszanak rá. Nem baj, a rendőrök csak akkor lépnek közbe, ha valaki másik embert veszélyeztet. Egyébként mindent szabad, hadd élvezzék a fiatalok az életet.

                        Kiss Róbert Richard

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!