A június hazánkban a Trianonra való megemlékezés jegyében zajlik. Ez a
kérdéskomplexum valójában kilencven esztendő óta minden nap időszerű.
1920. június 4-én írták alá a békediktátumot, és még mindig forrnak az
indulatok.

Miért nincs megnyugvás a győztesek és a legyőzöttek körében? Tévedés azt hinni, hogy az utódállamok elitje és népe önelégült a trianoni döntés okán. Romániában, Szlovákiában, a délszlávok körében állandó nyugtalanság uralkodik: lesz-e egyszer revízió? Arrafelé mindenki úgy érzi magát, mint az ideiglenes, bármikor felülvizsgálható letelepedési engedéllyel rendelkező lakos, aki nem tudhatja, mit hoz a holnap. Miután az elszakított területeken nemcsak magyarok élnek, az uralkodó nemzet ott lakó tagjait is érinti ez a bizonytalanság. Nálunk irredentizmussal éltetik az elszakadt magyarságban a reményt az újra egyesülésben, a román, a szlovák elit pedig magyarellenes nacionalizmussal táplálja alattvalóiban a felsőbbrendűséget, és Trianont történelmi igazságtételnek tekinti.  Az egyik fél él, a másik fél visszaél Trianon hatásaival. Inkorrekt játék folyik itt az érzelmekkel. Ez az állapot megoldásra vár, de nem területi revízióval.
Most nem kívánok foglalkozni azzal, hogy az országhatár történelmi kategória, mely idővel elveszíti nemcsak jelentőségét, de létezését is. Ennek taglalása azonban messzire vinne bennünket. Addig is ésszerűen, „általános” megelégedésre rendezni kell a kérdést. Addig nem lesz béke az olajfák alatt. A legjobb kivezető utat abban látom, hogy az adott ország elitje egyenrangú állampolgárnak tekintse a nemzetiségieket, megadva nekik azokat a jogokat, melyek mindenkit megilletnek. Tőkés viszonyok között ez nehéz ügy, mert a megosztó nacionalizmus szerves része a hivatalos állami ideológiának. Mégis kölcsönös engedményeket kell tenni, hiszen az állandó belső feszültség politikai és morális kárt okoz, mely visszahat az ország állapotára.
Ugyanakkor nekünk, magyaroknak is tiszteletben kell tartanunk szomszédaink érdekeit, törvényeit, identitását. Kilencven év távlatából nem lehet felelőtlenül játszani Románia, Szlovákia, Horvátország határaival, mert önálló államokról van szó, melyek mindig készek lesznek – akár fegyveres eszközökkel is – megvédeni nemzeti értékeiket. Az adott körülmények között az a legbölcsebb magatartás, ha belenyugszunk a status quóba, miközben harcolunk elszakadt magyarjaink létérdekeiért.
Hegedűs Sándor, Budapest

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!