Modern világunk szinte mindennel ellát bennünket. Korszerű, fejlett
eszközökkel utazhatunk a világ akármelyik sarkába, de nekem ez nem elég.
Lakásainkban mindent gépek végeznek ma már, a sütés-főzéstől a mosáson
át a mosogatásig, de nekem ennél is több kell.

A technika minden változata beköltözött a szobánkba, az LCD-tévék, a DVD-íróktól a videók minden változata szórakoztat vagy éppen tanít bennünket, de én velük sem elégedem meg. És itt van a világ csodája, a számítógép az internettel. Segítségével azonnal kapjuk a legfrissebb híreket és levelezhetünk, beszélgethetünk akár azonnal távoli ismerőseinkkel, rokonainkkal, de számomra ez sem az igazi!
Iskoláinkban ott vannak a laptopok, a projektorok és az interaktív táblák, velük minden elérhető, megmutatható a tanulóknak. De nekem hiányzik a tanító néni simogató keze, a tanárok érdeklődése és segítő, féltő figyelme diákjaik iránt.  A kórházakban a gépek ma már mindent megmutatnak, sőt előre jeleznek az emberi testről, de nagyon hiányzik az idős emberek kezét megsimító orvos, a jó szavú nővér.
Bár a gépek jók, hasznosak, sokat segítenek, hiányzik belőlük a lélek. Ezek az eszközök szinte gépiessé tették a mindennapjainkat is. Úgy kezeljük egymást, mint valami digitális gépet, eszközt, mintha nem lenne lelke az embernek. Ebből a világból hiányolom a nagyszüleimre jellemző mosolyokat, a gondjaimmal való emberi törődést, a megoldásokon való töprengést. Hiányzik nekem ebből a világból anyám és apám nemzedékének gondoskodása, önzetlen áldozatvállalása és szeretete. Ha lehetne, minden gépet odaadnék az ilyen viszonyokért, a szeretetért.
A szemünknél jobb a digitális gép, a fülünknél jobb a hangfelvevők egész sora. De az emberi agynál nincs jobb a világon, mert van benne hely az érzelmeknek is. És az érzelmeink megkülönböztetnek bennünket belátható világunkban mindentől és mindenkitől. Több kell nekem a mechanikánál, több kell nekem az informatikánál, több és minőségileg más, és ez az érzelem. Az a viszonyulás, az a szenvedély, az a szeretet, az a szerelem, mely csak ránk, emberekre jellemző. Vajon miért tűntek el ezek az életünkből? Vajon ki a felelős ezért? Vajon visszaállítható-e még a szeretetteljes régi világ, az a világ, ahol a család volt a kezdet és a vég. Képesek vagyunk-e még másokért lelkesedni? Képesek vagyunk-e még tartósan önzetlenül szeretni, és képesek vagyunk-e még gyermekeinknek egy szép világot varázsolni? Mindezek nem kerülnek pénzbe, nem kell külön nagy energiát beléjük fektetni. Adjuk meg már végre a tiszteletet, a szeretetet egymásnak, amíg nem késő!
Ungvári Imre, Debrecen 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!