Orbán Őszödének utóélete

 Mintha szerzői páratlan buzgalommal összeszedtek volna mindent, ami rossz. S ha maradéktalanul meg is valósítanák, akkor maguk siettek új „forradalmi” rendszerüket pártállammá nyilvánítani. Mert ilyen törvényi keretek közt a még létező ellenzék már nemcsak a parlamenti matematika folytán lehetetlenülne el, hanem a nyilvánosság fórumain is. Ahhoz képest, hogy két évtizede mást sem hallhattunk, mint jobboldali sirámokat a balliberális médiatúlsuly miatt, amit – a nem politikait is odacsapva a túloldalhoz – persze sajátosan számoltak, most bebetonoznák a maguk leplezetlen dominanciáját.
Már csak azért sem gondolhatják komolyan, pláne az internet világában, mert ezt a totális ellenőrzést az Apo (fiatalabbak kedvéért: Agitációs és propagandaosztály), valamint a Táj(ékoztatási)hivatal sem volt képes megvalósítani. Hiszen még korunk nyílt diktatúrái is sziszifuszi küzdelmet vívnak a hol itt, hol ott csak kikezdett információs monopóliumukért, egy legalább formális demokráciában nemzetközivé váló botrányok sora vár az ezt próbálgató kormányzatra. Mellesleg parlamenti túlhatalmuk láttán éppen nekik, korábbi kordonbontóknak volna elemi érdekük nem bekordonozni a nyilvánosság tereit.
Avagy tényleg azt hiszik, hogy ily módon elkerülhetik a társadalom ráébredését a rideg tényre: bizony, ezen a választáson is becsapták. Megint nem azt kapja a többség, amire számított, amire voksolt. S hogy Orbán – Gyurcsánynál vitathatatlanul ügyesebben – végrehajtotta a maga „őszödi pálfordulását”.
Ezért is van bennem csipetnyi kétely, hogy valóban komolyan gondolnák önmaguk odaültetését az európai szégyenpadra. Olykor azt hiszem, a maga Őszödéről menekülő Orbán hajigálja háta mögé azokat az aranytallérokat, amelyekkel megtorpanásra késztetheti legalább üldözőinek egy részét. Bármekkora is a soros ügy miatti háborgás, az a dolog természete folytán megmarad értelmiségi témának, s voltaképpen eltereli a figyelmet a – lényegről. Hogy stílszerűen a jobboldali lap egy 2006 júniusi cikkével érveljek: „Még mindig azt hiszik, hogy stupid hazudozással újra sikerül a lényegről elterelni a figyelmet. A lényeg pedig Gyurcsány Ferenc miniszterelnök megszorító csomagja”. Persze a nevet ki kell cserélni és nem is ostoba mellébeszélésről van szó, hanem tudatos botránykeltésről. Mert lehet majd – főleg a csak fokozatosan kialakuló – kínos európai visszhang nyomán is itt-ott engedni a médiatörvényben (és mostani siettetésével netán ravaszul bekalkulálni a mégiscsak alkotmányvédő államfő vétóját is), a szintén nagy kőként vízbe dobott „Gyurcsány-pert” se lesz könnyű jogállami alapon megrendezni (bár Visinszkij reinkarnációjára lennének jelöltek), a pártkatonák beültetése minden létező helyre pedig csip-csup ügy az erre számító népnek, noha persze azért napi figyelemelterelésnek ez is megteszi.
Az a lényeg viszont kétségtelenül perdöntő, s nyilván mindent megtesznek, hogy a tantusz legalább ne az önkormányzati választások előtt essék le, mint történt négy esztendeje. Pénteken a vezető napilap címoldalán az virít, hogy „Célkeresztben a média”, s csak a 11. oldal jutott a „lényegnek”: „Kemény éveket ígér Matolcsy”. Ki immár elárulja, hogy az új kormány sem képes „egy csapásra” Kánaánt teremteni. Hogy úgy van! – mondhatnók, de akkor miért is tetszettek azzal kecsegtetni a választókat? S főként miért tetszettek stílszerűen előforradalmivá tenni az elmúlt négy évet, megtorlandó, hogy az előző választások nyertese szintén elmulasztotta kilátásba helyezni a „kemény éveket”? Ez nem volt ugyanolyan „becsapása” a szavazóknak, mint az akkori?
A becsapás nyilvánvalóan egybevethető, ám a pálfordulás tálalása sajnos ravaszabb és nem mellékesen cinikusabb. Orbán pontosan tudja, hogy a racionális balliberális tábor nem megy ki az utcára randalírozni, amiért végre ésszerűen tartja magát annak a Bajnainak a pénzügyi egyensúlyt oltalmazó politikájához, akit amúgy még most is szidalmaznak ezért a jobboldali médiában.  Bár kétségtelenül az orra alá dörgöljük, hogy ehhez előbb nekiment a brüsszeli falnak. De meglehet, a Kósa–Szijjártó duett vélhető megrendezésével külvilági tekintélyvesztését is inkább elviselte, hogy megszerezze a nagy meghátrálás alibijét (ebben inkább emlékeztet a Moszkvára mutatogató Kádárra, mint a Brüsszellel mentegetőzni sokáig rest Gyurcsányra). Mi, folyton pocskondiázott „nemzetárulók” ugyanis a politikai ellenfelünk lejáratásánál előbbre valónak tartjuk a nemzeti érdeket, s nem minden radikálisok „minél rosszabb, annál jobb” elvét követjük, mint tette történetesen szép egyetértésben a szélsőjobbal Orbán pártja négy éven át. S miután mi mindig tudtuk, hogy egy csapásra (sőt: többre) sem lesz itt Kánaán, nem is azt kérjük számon rajtuk. Hanem – baloldaliként – a szükségszerű szanálás teherviselésének elbillentését a jómódúak
javára.
A tiszta képlet érdekében örvendetes természetesen, hogy a Fidesz abbahagyta a balról előzés álságos manőverét, amit sajnos a szocia-
listák is lehetővé tettek számára, futva liberális partnerük után. De Orbán tudhatta, hogy amennyiben nemcsak leönti hangzatos (gyurcsányian?) sokpontos programját populista mázzal, s újabb vakmerő fordulattal beleveszi az ultraliberálisok kedvenc egykulcsos adózását, akkor nyert ügye van, egy darabig legalábbis. S elkerüli a poszt-őszödi háborgást. Jószerivel már ironikus, hogy Gyurcsány nem merte felvállalni a Reformszövetség ultraliberális programját, míg az Orbán–Matolcsy páros a politikai túlhatalom birtokában belevág. Így aztán lelkendező ultraliberális tollnokok „igazi forradalmát” ünneplik, az egykulcsos adózást pedig, mint legigazságosabbat (nyilván a saját jövedelmük megmaradt részére gondolva), s boldogan helyeslik a „kártékony Robin Hood-filozófia” vesztét, a „hazug »szolidaritási« elv kiiktatását az adórendszerből”. Abban az Amerikában, ahonnan ezeket az új keletű – ám ott azért elvetett – elveket koppintották, éppen száz esztendeje  látták be a politika mindkét oldalán, hogy a progresszív adórendszer miért is igazságos (ha valóban Marx pendítette meg először, ha nem), merthogy megriadva látták, hogyan halmozódik fel hovatovább minden vagyon a kellően meg nem adóztatott szupergazdagok kezében. S mivel az amerikai  ultraliberális körökben „szocialistának” tartott skandináv államokon kívül a többi nyugati ország is makacsul kitart a több adókulcs mellett, s az említettek történetesen a versenyképesség élbolyában találhatók, maradnak csak a „keleti” érvek. Versengjünk környezetünkkel, ki képes jobban visszaszorítani az elpimaszodott szegényeket!
S mivel a Kánaánra ezek szerint várni kell, az annyit hangoztatott „mindent megoldó”, a fellendülést tüstént elindító nagy és általános adócsökkentésből a legtehetősebbek adócsökkentése lett, amit – a deficitre sandítva – természetesen valahol be kell vasalni. S ha valaki elhiszi Orbánnak, hogy ekkora – az európai mértékűt messze meghaladó – bankadót a bankok nem vasalnak be ügyfeleiken, az nézegesse gondosan számláit. Sejthető, hogy az Orbán–Matolcsy páros éppen azért próbálta – nem számolva a görög válság utáni új helyzettel – már tavaly óta tágítani a deficitet, mert szerették volna nem ennyire leplezetlenül a társadalom alsó felével megfizettetni a felsőbb harmadának „meglendítését”, ami különben már előző kormányzásuk idején is vallott céljuk volt, az összes hozzákapcsolt teóriával. De hát – ultraliberálisaink állításaival ellentétben – az annyit reklámozott reagani adócsökkentések igazi haszonélvezői is a gazdagok lettek, a „lecsurgás” tétele humbugnak bizonyult, hiszen a reáljövedelmek alig növekedtek a clintoni időszakig. S a „kemény évek” azt jelentik, hogy lecsurgásra, lendületre még várni kell, Robin Hood viszszazavarva a sherwoodi erdőbe, a legnagyobb jövedelműek viszont köszönettel zsebre vágják az adókönnyítést. Aztán talán beruháznak és munkahelyet is teremtenek, feltéve, hogy érdemes, mert az ugye nem kormányóhajoktól függ, hanem konjunktúrától. Orbán mindenesetre óvakodott attól, hogy ezt „őszödi őszinteséggel” adja tudtunkra. Ő már tudott valamit.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!