Szélesebbre nyílt az egyenlőtlenségi olló

z A szegénység-gazdagság alakulását befolyásoló részletek sorát tartalmazza Orbán Viktor 29 pontos programja. Mit gondol az új gazdasági „iránytűről”?
– Elegyesek az érzéseim. Egyfelől most még szinte semmit nem lehet pontosan tudni, mert a gazdasági akcióterv még inkább csak ötleteket sorol, semmint kidolgozott javaslatokat. Másfelől statisztikusként persze megpróbáltam számolni, hogy kinek kedveznek, kinek „fütyülnek” inkább ezek a lépések és kinek nem vagy kinek kevésbé. A 29 pont java csoportokba sorolható, aszerint, hogy inkább gazdagpárti, inkább gazdagellenes vagy a középosztály vállalkozásait élénkítheti, netán mindenkinek kedvezhet.
z És mire jutott?
– Például – másokhoz hasonlóan –  arra, hogy a társasági adó csökkentése, a személyi jövedelemadó egykulcsossá tétele és az örökösödési adó eltörlése egyértelműen a gazdagokat, sőt a leggazdagabbakat juttatja jobb helyzetbe. Egyes számítások szerint csak az egykulcsos szja 300 milliárdot tenne vissza a zsebükbe, az örökösödési adó talán még 50 milliárdot. S azt sem tudni, hogy csak a gazdagoknak ad többletet ez vagy a szegényektől is elvesz. Furcsa adórendszer az, amelyikben nincs egy adómentes sáv a minimális megélhetéshez. A magyar adórendszer is úgy indult 1989-től, hogy volt nullakulcsos sávja, így megvalósította az Adam Smith óta elfogadott alapelvet: a minimális megélhetés nem adóztatható, legfeljebb jelképes, 1-2 százalékos adóval. Ez az elv azóta megkopott, és a minimálbér már-már kabaréba illő honi megadóztatásával egy szokatlan új elem került be a rendszerbe: az adójóváírás. Ez hihetetlenül bonyolult módon, a minimálbérhez kötve hozott vissza valamit a smith-i gondolatból – egy bizonyos határig. Most meg közölték, hogy az adójóváírást eltörlik, s ezzel megszűnik az adórendszer „nagy hazugsága”. De szerintem ez nem a nagy hazugság volt, hanem csak egy tisztességes alapelv gyatra megoldása. Azt ugyancsak nem tudni, emelkedik-e
a minimálbér és adózik-e majd, vagy mégis lesz valamiféle nullakulcsos, illetve ahhoz közeli megoldás. Nagyon remélem, hogy a döntés  végül nem lesz kifejezetten szegényellenes. Viszont a közszféra legmagasabb fizetéseinek 2 milliós plafonja, a béren kívüli kiegészítések megadóztatása és kiváltképpen a bankadó inkább a gazdagokat érinti hátrányosan. Eredetileg az IMF javaslata volt a bankadó, hogy ha már a „buborékpukkadásig” rengeteget zsebeltek be, abból legalább valamenynyit adjanak vissza. Nem biztos, hogy igaz az a gyakran hallott érv ellene, hogy a terhet úgyis átháríthatják másokra – Obama az adó bevezetésekor nem így gondolta. Ezekkel az elképzelésekkel egyébként semmi bajom.
z S mi az a programban, ami közvetlenül nem érinti a szegénységet-gazdaságot?
– Elvileg minden hiteles jól járhat – persze ki jobban, ki kevésbé –, ha nemzeti eszközkezelő társaság jön létre, hogy a bedőlt hitelű lakásban maradhasson bérlőként a korábbi tulajdonos. Sokaknak jó lehet, ha moratóriumot rendelnek el a közüzemi díjak emelésére vagy a kilakoltatásra. Ha a javaslatok megvalósíthatók, a lecsúszó középosztályon és a szegények egy részén is segíthetnek. Azután vannak a vállalkozókat, ezen belül a kisebb vállalatokat is segítő elemek, mondjuk, ha csökkentik a beruházáshoz szükséges engedélyek számát, vagy ha 50 millió forintra emelik a Széchenyi kártya kis- és közepes vállalkozói beruházásra igényelhető összegét. De a lényeg az: amióta a válság felütötte a fejét, tudtommal sem a Gyurcsány-kormány utolsó időszakában, sem a Bajnai-kormány idején szinte nem történt semmi – a krízisalapon és a kilakoltatási moratóriumon kívül – és ebben a 29 pontban sincs szinte semmi, ami kifejezetten arra reflektálna, hogy a gazdasági válság nagyon erősen és tartósan érinti a szegényeket és a gyermekeseket.
z Hogyan is tagozódik a mai magyar társadalom? Mennyi a szegény? Mekkora a középréteg? És mekkora a gazdagoké?
– A Tárki adatai szerint a legalsó réteg, az átlagjövedelem felét sem elérő szegényeké 1987-től 2009-ig 410 ezerről a háromszorosára, 1,2 millióra nőtt. A 2,5 milliós alsó középréteg körülbelül 250 ezerrel csökkent, a 4 milliós középréteg durván egy millióval vékonyodott, a 2,8 milliós felső középréteg alig százezerrel lett kisebb, s a kifejezetten jómódúak – az átlagjövedelem legalább kétszereséhez jutók – száma azóta 599 ezerről 765 ezerre emelkedett. Csak 2007–2009 között bő 300 ezerrel nőtt a szegények száma és majdnem ennyivel a felső középrétegé, miközben a középréteg nagyjából 700 ezerrel vékonyodott. A saját számításaim szerint két évtized alatt a vesztesek – a rosszabb és romló helyzetűek aránya 45-50 százaléknyi volt, a változatlan helyzetűeké 30-35, míg a jó és javuló helyzetűeké 20-25 százaléknyi. S akinek az átlagjövedelem fele sem jut – az 1,2 millió szegény ember – nagyon szegény: biztosan nem jön ki a pénzből, biztosan nem tudja kielégíteni alapszükségleteit, biztos, hogy adóssága lesz, és előbb-utóbb kikapcsolják nála a villanyt, a gázt.
z Igaz, hogy nemzetközi mércével mérve nem is nagy a magyar szegények és a gazdagok közötti, durván tízszeres jövedelmi különbség? Mi a trend, nyílik az olló?
– Az attól függ, mit mivel hasonlítunk össze. Ha a felső egy százalékot az alsó egy százalékhoz mérjük, akkor akár százszoros is lehet a különbség. Ha a felső és alsó 10 százalékot vetjük össze, akkor 2009-ben a szorzó 7,2-szeres. A válság előtt kissé ingadozott, azóta viszont egyértelműen, de kevéssel nőtt, így az egyenlőtlenségi olló szélesebbre nyílt. Ám sem a krízis előtt nem számított nagynak, sem most. Európában közepes, a világban pedig alacsony ez az adat; hisz’ Dél-Amerika, Ázsia néhány országában sokszorta nagyobbak a különbségek.
z Ön szerint elméletileg milyen eredményt hozhat az egykulcsos és a gyermekszámtól függő kedvezménnyel járó családi adózás?
– A gyermekszám szerinti eltérő adózás megfelel a horizontális igazságosságnak, az egyenlő bánásmódnak. Ha a létminimumot végül nem adóztatják meg, akkor ott, ahol öt gyerek van, a létminimum is nagyobb lesz. Így a létminimum adóját is joggal vonhatják le. A probléma viszont az, hogy a kis jövedelműeknél nincs miből eleget levonni, vagyis ott ilyen megtakarítás nem keletkezik. Így a vertikális igazságosságnak – hogy a különböző jövedelmű családokat teherbíró képességük arányában sújtsa az adórendszer – ez már nem felel meg. Az MTA Gyermekszegénység Elleni Programjában részt vevők meggyőződése – az enyém is – az, hogy a családi pótlék mindkét igazságosságot szolgálja. S gyakorlatilag az, hogy 3 éve nem emelkedik a családi pótlék, még a sokgyermekeseké sem, hogy a segélyek, a munkanélküli ellátások nem nőnek együtt az árakkal, s a gyermekes családokat év eleje óta még az is sújtja, hogy egy famíliában csak egy munkanélküli-ellátás lehet akkor is, ha három munkanélküli van – tovább mélyítette a szegénységet. Ezen pedig a 29 tervezett intézkedés nem változtat. A  foglalkoztatást kellene növelni, ám ez nem megy egyik napról a másikra. A kérdés pedig az: mit tegyenek az érdemi változásig ezek a családok. Haljanak éhen? Vagy lopjanak? Harmadik lehetőségük sajnos nincs.
z Csökkenhet a szegénység, ha megszűnik adományozást tehelő áfa?
– Ostobaság, fölösleges kormányzati mohóság volt, hogy a már adózott jövedelemből eredő pénzbeni vagy természetbeni adományozást is megnehezítették azzal: adót raktak rá. Nem ízléses. Ideje visszavonni. Még akkor is, ha ez a szegénységen semmit sem fog változtatni. Vannak ugyan nagy és céltudatos adományozók, mint Demján Sándor, aki több ezer ösztöndíj mellett két szegény kistérségben komplex gyerekprogramot indított el. De a kör általában ennél sokkal szűkebb és esetlegesebb. A Gyermekétkeztetési Alapítvány hosszú évek óta iszonyú erőfeszítéssel gyűjt pénzt és oszt ételt, és ha jól tudom, ma hatezer gyerekhez jut el a több százezer rosszul táplált gyerekből. A mecénások igazán hatékonyan az egy-egy kulturális, sport- vagy más szűkebb célra fordított pénzzel segíthetnek, ha arra a célra nincs közpénz. És persze az adományok szerepe óriási olyan katasztrófák idején, mint az árvíz. A strukturális szegénység leküzdése azonban nem lehet az egyéni jótékonyság dolga. Nem csak azért, mert az összegek szükségképpen elégtelenek. Az érdemi segítséghez az kellene, hogy az „adományok” az ország minden falujában mindenkihez eljuthassanak, meg az is, hogy legalább bizonyos szükségleteknél a hozzájutás joggá váljon, azaz ne kelljen megalázóan kérelmezni. Ebből következik, hogy az alapszükségletek kielégítése csak az állam dolga és felelőssége lehet. Most 600 ezer gyermek kap az önkormányzatoktól ingyen vagy nagyon olcsón ebédet, ha nem is a legjobbat és csak hétköznapokon, s csak az utóbbi időben vezették be, hogy már nyáron is. Legalább ezt kellene megoldani mindenütt, a legeldugottabb faluban is. Erre pedig magánadományozó – hacsak nem krőzus – nem képes.
z Mit gondol az adózott jövedelemből magánszemély által foglalkoztatottak adójának eltörlésével egy „újfajta cselédség” kialakulásáról?
– Jósolni nehéz, nem ismerjük a részleteket. Ha a munkáltatónak az adót elengedik, de a társadalombiztosítás magas költségeit viselnie kell, az nyilván elég ok marad, hogy ne jelentse be legálisan az alkalmazottait, a „cselédségét”. Amely egyébként már itt van, ha nem is lakájokkal, háztartási alkalmazottakkal, hanem – Kozma Judit tanulmánya és a média ritka hírei szerint – többnyire a mezőgazdaságban adó- és járulékmentesen dolgoztatott, éheztetett, olykor bezárva tartott, nyugdíjuktól megfosztott „rabszolgákkal”. A tervbe vett intézkedés egyébként Európában nem is párját ritkító és nem is rossz; általában arra használják, hogy – például a viszonylag olcsó bébiszitterrel, gyerekfelügyelővel – elősegítsék a képzettebb középosztálybeli anyák munkavállalását. Ám ha tényleg csak ennyi a cél, akkor limitálni kell a házi cselédség számát, mondjuk kettőben…
z Ha bevezetik a költségvetési szférában a kétmilliós jövedelmi plafont, attól szegényebbek lesznek a magas keresetűek s gazdagabbak a nyomorban tengődők?
– Ettől aligha lesznek szegényebbek a még így is havi egy-két milliót keresők. S ahogy a találékonyságukat ismerem: aki most 3 milliót keres, valamit majd csak kezd azzal a plusz egymillióval, nehogy már elveszítse… Maga az intézkedés nem az ördögtől való, csak éppen nem old meg semmit, hisz’ nem a kétmillió feletti jövedelmeket adóztatná meg a kormány, hanem éppen ott enyhítene.
z Hogyan vélekedik arról, hogy újra bevezetik az alsó tagozaton 2. osztálytól a – jellemzően halmozottan hátrányos helyzetűek közül kikerülő – gyermekek buktatását?
– Ha egy kisgyerek hátrányai nagyok, akkor az iskola kutya kötelessége az egyéni fejlesztéssel felhozni őt elfogadható szintre. Ehhez épp a hátrányos helyzetű településeken kellene több felkészült pedagógus, új módszerek. Ám, ha a gyerek kétszer-háromszor elbukik, s ha 14 évesen még a 10 évesek között ül, az iskola munkáját is nehezebbé teszi, és a saját sorsa megpecsételődik. Előbb magántanuló lesz, azután elkallódik. És tévedés azt hinni, hogy csak a cigánygyerekek hátrányos helyzetűek; igaz, közülük nagyobb arányban élnek szegényen, de a nagy szegénységben élő gyerekek többsége nem cigány. És most a gyerekek egyötödéről beszélünk! Ha lemondunk róluk, ha korábban elkezdjük őket buktatni, megnehezítjük, hogy valaha eljussanak a munkaerőpiacra.
z A gyermekszegénység elleni küzdelem érde-kében mit vár az új kormánytól? Ön szerint mit kellene tennie?
– A kormány illetékesei elmondták több összejövetelen, hogy az új kabinet is fontosnak tekinti a gyermekszegénység kérdését, és napirenden is tartja. Ugyanis az ügy bekerülhet az európai prio-ritások közé, s ennek érvényesítése épp a 2011-es magyar EU-elnökség idejére esne. És remélhető, hogy az európai mellé magyar elköteleződés is kerül. Kérdés, hogy lesz-e erre elegendő forrás.
z Tegyük fel, lesz. Mire fordítaná?
– Amit a legfőbbnek tartok: legyen szociális minimum, amennyiből – ha nagyon szolidan, de akár 3 gyerekkel is – meg lehet élni. Tudom, nincs olyan segélyezés, ami a munkakereséssel szemben ne lenne ellenösztönző. Ám az ország 1,2 millió szegényéből 1 millió olyan helyen lakik, ahol nemcsak most nincs munka, de jó ideig nem is lesz. Ha megfosztjuk a családokat a legelemibb életlehetőségtől, akkor nem ámulhatunk, hogy nő a megélhetési bűnözés. A másik, hogy gyermekes családot nem lehet fedél nélkül hagyni; ha elveszti a lakását, akkor akár minimálisat is, de valamilyen – például bérelt – lakhatási lehetőséget szerezni kell neki. S a harmadik: nagyon korán el kell kezdeni a kicsiknél a fejlesztést, sok Biztos Kezdet programot kell indítani és fenntartani, hogy az iskolából kikerülve képesek legyenek megélni és egyenjogú társadalmi taggá válni. Ezzel szakadhatna meg végre a szegénység bővített újratermelése is.

Vasvári G. Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!