Tévépapa és Tévémama

Amerikában és Európa nagyobbik részében (és nem csak nyugaton, ebben még keleti szomszédaink is egyetértenek) a szülők már túljutottak a sápítozáson, és az ördögi szerkentyűbe épített gyerekzáraktól kezdve a tartalomszolgáltatók befolyásolásán át megannyi eszközzel próbálják gyermeküket megóvni a lelki egészségére kimondottan veszélyes látnivalóktól, elsősorban az erőszaktól és a korban ugye még nem adekvát szextől. Még azt is megkockáztatom, egy szűkebb értelmiségi kör számára ma már kifejezetten sikkes tévé nélkül élni. Én is ismerek olyan szülőt, aki inkább soha nem néz tévét, hogy a gyerek ne azt nézze, amit ő. Vagy addig be sem kapcsolja a tévét, míg a gyereke ébren van. Ezt én nem bírom megállni, és hát nálam is van egy nagyobb zsarnok, akit lehetetlen lebeszélni az esti híradóról.
Szerintem a mai világban álszentség ostorral tiltani a gyereket a tévézéstől, mintha az lenne minden baj okozója (fenntartom, ha nagyjából rendben van a gyerek életének többi része és az értékrendje, nem a tévé fog belőle bűnözőt vagy trógert csinálni). Ráadásul mégannyira se sikerülne, mint a Heves jegesben Luis de Funes nejének hibernált nagyapját XVIII. századi viszonyok közt tartani, a sokkhatás elkerülése érdekében. Különben meg a tiltott gyümölcs csak még édesebb lesz. Vagy akkor nem tud majd mit kezdeni vele a gyerek, amikor saját javára tudná fordítani az információval teli dobozt. Egyetértek, hogy próbáljuk minél későbbre tolni a tévézés elkezdését, bár ez sem könnyű, ha a gyermek a távkapcsolóért indult meg először kúszva, és a mai napig a legbüszkébb a tévébekapcsolás tudományára. Égek is miatta a vendégek előtt, akik bizonyosan azt hiszik, szegény gyerek a tévéből él. Ért pár sokkhatás is, ami fokozott éberségre intett, például mikor beszélni még nem tudó gyerekem a reklámzenéket kezdte énekelni, vagy amikor egyszer csak szabályosan lepuffantott egy vállfával. Ennyit a burokban nevelésről. Nem marad más, mint a tudatos fogyasztóvá nevelés, minőségi tartalmakra szoktatva a gyerkőcöt, ami persze a legnehezebb.
„Miközben például Franciaországban a szülők 96%-a valamiképpen beleszól abba, hogy mi mehet a tévében, ha a gyerek is látja, nálunk a családok csaknem felében (47%) a gyermek szülői kontroll nélkül, teljesen egyedül határozhat arról, hogy mit néz meg. Ez pedig azért is lehetséges, mert a hazai gyerekszobák több mint felében (56%) külön tévékészülék található”  – írja a UPC-felmérés. Persze fontos kényelmi szempont a szülőnek, hogy ne zavarják a Barátok közt alatt. De ennyi erővel minden családtagnak lehetne külön tévéje, amin apafej a Szökést nézné, anya a Született feleségeket, a gyerek meg a Thomas a gőzmozdonyt. Persze hogy nehezebb összehangolni a különféle ízléseket és programokat, de ha meg tudjuk oldani, hogy együtt vacsorázzunk, akkor miért kell külön tévézni? Miközben persze számtalan egyéb, érdemesebb családi program is akad, de hát ne legyünk képmutatók, többségünk otthon, különösen esténként tévézik.
„Egész Európában a magyar gyermekek időznek a legtöbbet a villódzó képernyő előtt: kétharmaduk több mint másfél órát, csaknem egyharmaduk pedig három óránál is többet tölt naponta tévézéssel. Már az öt év alattiak közül is minden második túlszárnyalja a napi másfél órát. Az európai országok sorában ez egyedülálló teljesítmény. Ezt tovább súlyosbítja, hogy a magyar szülők csaknem egyharmada soha vagy rendszeresen nem tévézik együtt csemetéjével, s a többiek is leginkább csak az ártalmatlanabb gyerekműsorokat, filmeket és szórakoztató adásokat tekintik meg közösen. Az otthonok 21%-ában pedig soha nem beszélik meg, mit is láttak a tévében.” Arra figyelek, hogy minél kevesebbszer használjam villanypásztornak a készüléket, bár nagy a kísértés, hogy így pár perc előnyhöz jussak a házimunkában. Mégis inkább hagyom a dagadt ruhát másra, hogy együtt nézzük a meséket, gyerekfilmeket. A gyerekpszichológusoktól is azt olvasom, ha már tévézünk, legalább együtt tegyük, és lehessen róla beszélni, hogy a gyerek valamennyire fel tudja dolgozni a látottakat. A meséknél ez még nem nagy kihívás, de elképzelem, ahogy majd a legújabb Steven Segal-akciófilmet is együtt kell nézzük a hatévessel, hogy elmagyarázzuk neki, az erőszak nem a legjobb problémamegoldó módszer.
A felmérésről eszembe jutott Mihályfi Sándor Telefonpapa című filmje, melyben a kisfiú már az első szavait is telefonkagylóba mondta, és a szülei (Haumann Péter és Halász Jutka) is telefonon tartották vele a kapcsolatot. Bármennyire is abszurd módon, de legalább beszélgettek és odafigyeltek egymásra. A film mai változatában a Tévépapa és a Tévémama összeállítaná, és saját kommentárjaival látná el magára hagyott gyerekének a tévéműsort…

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!