Többször is hallottam tőle az utólag már kétségtelenül szórakoztató
sztorit, amelyet azonban aligha volt könnyű megélnie.
Miután 1958-ban egy jóakarója felismerte az utcán és azon nyomban
feljelentette, elérte őt is a már megúszni remélt megtorlás. Amint
mesélte, bevitték egy szobába, s ráparancsoltak, hogy olvassa fel
hangosan azt a cikkecskéjét, amelyet ’56 október végén írt az Igazságba,
s amely azt a címet viselte, hogy „Kik azok az ávósok?”
Remegő hangon felolvasta az arcába világító lámpáktól is zavarva, majd felgyulladt a nagyvillany és látta az őt körbevevő féltucat embert, akik kórusban közölték vele: „Mi vagyunk az ávósok”. Ugrattuk is utóbb, hogy Tibi, a tiedénél nagyobb flekkhonoráriumot még újságíró nem kapott: volt majd két év is.
Ennek ellenére élete végéig megmaradt baloldalinak, s persze hírlapírónak. Sok lapot járt végig, s legnagyobb büszkesége a rendszerváltozás után általa szerkesztett (magyar Spiegelnek remélt) Köztársaság, majd Respublika volt, amely balliberális hetilapként balliberális kormányzat alatt vesztette el anyagi bázisát: a fáma szerint azért, mert pénzelőjét éppen e kormánykörökből rábeszélték, hogy a médiaegyensúly kedvéért inkább egy jobboldali újságot támogasson. Mint mindent, ezt a lelki csapást is fanyar iróniával viselte el, de egészen biztosan mindig remélte, hogy egyszer talán, mégis, újra… Utolsó éveiben Horn Gyulát segítette, majd politikai öröksége ápolását. De a betegségek leterítették, szerettei is sorra eltávoztak, hogy aztán ő is sorra kerüljön. Több újrakezdésre már nem futotta.
(avar)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!