Amiről így a vébéhétvége táján biztos nem szeretnék írni, az a VUVUZELA
és az ÖNJÁRÓ PÖRGETTYŰ-szerű focilabda, de azért igazat adok Cristiano
Ronaldónak, hogy ebben a monoton pokoli zsivajban nehéz lehet
koncentrálni, és nem irigylem a kapusokat sem, akiket komoly próbára
tesz még egy lágyan hazafejelt labda is.
Elsőnek egy komoly magyar sikerrel szeretnék foglalkozni. A Brazília–Észak-Korea meccset a fiatal Kassai Viktor vezette, még pedig kiválóan.
Határozott volt, szinte mindent észrevett, erőt sugárzott, büszkék lehettünk, és remélem, a továbbiakban is büszkék lehetünk majd rá. Azt azonban az Aranycsapat, de még Albert Flóriék idejében sem álmodtam, hogy majdan (most) a messzi 21. században lesz olyan vébé, ahová nemcsak, hogy nem jutunk ki, de ahol egyetlen dicsekedni valónk a hibátlan játékvezetői hármasunk lesz. A sportszaklap hosszú cikkben méltatja az „eseményt”, de úgy, ahogy játékvezetőkről még soha a világtörténelemben nem írtak, az elemzés percről percre végigmegy az egész mérkőzésen. Néhány idézet a majdnem egyoldalas cikkből: „A tiszta fekete szerelést viselő Kassai Viktor a sípjába fúj”. Más helyen: „Megszólalt az a síp, amelyet a magyar bíró évek óta használ”. Majd egy igazán szellemes újságírói lelemény: „Maicon szenzációs gólja után nem volt más dolga Kassainak, minthogy középkezdést rendeljen el”. Ebből a remek mondatból, valahogy kifelejtette a sípot, amit az „elrendelt” középkezdéshez nagy fantáziával hozzá tudtunk képzelni.
Ha már a brazil–észak-koreai meccsnél tartunk, színházi emberként Maicon csodagólján kívül is volt számomra igazi, felemelő pillanat. Magam is könnyen hatódom meg különböző élethelyzeteken különösen magyar siker esetén. Ahogy megjelenik az első könnycsepp a meghatott magyar győztes szemében himnuszunk alatt a dobogó tetején, nem bírom ki sokáig szárazon. Válogatott focistáktól mérkőzés előtt megszoktunk, hogy néhányan énekelnek, legtöbbjük a himnusz alatt elszántan koncentrál, alig várja, hogy elkezdődjék a meccs. Igazi döbbenet volt számomra, ahogy a kamera végigsuhant a tüzesen figyelő észak-koreai focistaarcokon, a 9-es számú Dzong Te Sze-t csak úgy rázta a zokogás, szakadtak a könnyei, még akkor is, amikor a kamera visszafelé pásztázott. Ami igazán meglepő, hogy remekül focizott utána, bár nekünk lenne egy ilyen középcsatárunk. Az argentinok menetelését most csak megemlítem, Maradonáról, Messiről és a többiekről a következő három hétben bőven lesz mit írni.
Számomra eddig a legizgalmasabb a német–szerb meccs volt, de erről majd máskor.
Koltai Róbert
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!