Ismét strucc szerepben?

Álláspontom szerint a kultusztárca vagy a HM esetében mindenképpen indokolt volna napirendre tűzni az egész világot elérő 1914–1918. tragikus évek történéseinek felidézését, annál is inkább, mert – vélhetően – Európa más országaiban ezt mindenképpen (nélkülünk is) meg fogják tenni, másrészt a hajdani Monarchia részeként nem csekély szerepünk volt e világégés kirobbantásában. Nem beszélve az ezt követő (létünket ma is alapjaiban érintő) „béketárgyalások” folyományairól. E témához nyúlás a hivatalok és a politika körei-
ben még ilyen idő távlatából is kényes (tabu) kérdésnek minősül.
A közelmúltban az egyik civil fórum – ez ügyben – hozzászólója fontosabbnak (netán elégségesnek?) ítélte a Hadtörténeti Intézet és Múzeum létrejöttének 90. évfordulójára való koncentrálást, mivel szerinte a nagy háború (ahogy eleink mondták) befejezésének felemlegetése okán nem tudjuk megkerülni a Tanácsköztársaságot és Trianont. Nos, bizonyára nem alaptalan a véleményt kimondó álláspontja (félelme), azonban úgy gondolom, hogy egy nemzet kulturáltságát az is minősíti, hogy a – történészek szerint – 10 millióra taksált, köztük mintegy félmilliónyi magyar katona áldozat esetében merünk-e tisztes főhajtással megemlékezni a helytállásukról.
Ugyanis honvédeink akkor a hatalom parancsára küzdöttek éveken át embertelen körülmények között, étlen-szomjan. A harctéren elesett magyar bakák – majd egy évszázada – idegen földben alusszák örök álmukat. Nehéz szó nélkül tudomásul venni, hogy a haza oly sokáig megfeledkezett róluk, és a néha már alig fellelhető sírhalmaikat gyakorta a valamikori ellenség leszármazottai ápolják, nálunk még szokatlan gondossággal. A halott katona nem ellenség – olvasható sok olasz kiadványban és emlékhelyen.
Ezen örökségről – egyesek szerint – lehet nem beszélni, de meggyőződésem, hogy szó nélkül semmiképpen nem szabad elsiklani felette. Közhasznú alapítványunk önkéntesei (www.krajczaros.uw.hu) több éve tevékenyen vesznek részt a háborús magyar emlékhelyeket gondozó munkában. Reményeink voltak, hogy az évforduló majd alkalmat ad a magyar társadalomban a köz érdeklődését ráirányítani az e téren meglévő restanciákra. Annál is inkább, mert például a televízió egyik – péntekenként ebéd után sugárzott – adásában még ma is igen sokan keresik az akkor (vagy az ezt követő háborúban) eltűnt hozzátartozóikat. Ezzel együtt azonban ma már nincs kit kérdezni a korabeli – ma már jól tudjuk – felesleges vérontás eseményeiről.
A jelenlegi várakozásaink azonban kevésbé megnyugtatóak. Nem látjuk okát, hogy feleslegesen feltépjünk hegedni látszó sebeket, nem kívánunk szélsőséges nézetek prókátorai lenni, ám szükségesnek ítéljük, hogy Isonzó, Doberdó, Galícia mementója, a hősi halott katonák a mostaninál nagyobb hangsúllyal legyenek jelen a nemzedékünk emlékezetében. Talán ez is alapot nyújtana a megismétlődés elkerülésére, a meglévő háborús gócok mielőbbi megszűnéséhez…. No persze acsarkodó világunkban már azt is eredménynek tudnánk be, ha Ukanc (Slo) katonai temetőjében lévő kápolna felújításához partnerekre lelnénk.

Németh István, Székesfehérvár

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!