János mester Márai darabjában azt tanácsolja vándorútra induló fiának,
hogy mindig nyugatra menjen, s ne feledje soha, hogy keletről jött.
Mintha ez a hitvallás köszönne vissza a száz évvel ezelőtt megindult és
a magyar irodalomban – hányszor leírták ezt – új korszakot nyitó Nyugat
beköszöntő cikkében, amelyet Ignotus, a folyóirat első főszerkesztője
jegyzett. Száz évvel ezelőtt ezekben a napokban, a körülbelül ötszáz
példányban, kéthetenként megjelenő irodalmi lap hasábjain Ignotus azt
várta Kelet népétől, hogy „legyen szeme a világban való helyzete iránt,
legyen mértéke a maga kicsinysége, legyen számítása a maga ereje
felől”, méghozzá egy olyan korban, amelyben „a nap s az emberiség s a
történelem keletről nyugatra tart.” A főszerkesztő, aki jó két évtized
múltán sértődötten távozott, azt kéri „Kelet népétől”, hogy „égen és
földön, tudásban, szépségben és munkában, mindenütt honfoglaló legyen”.

Az eltelt száz év folyamán a történelem vagy nyolcszor forgatta meg a magyar társadalom színpadát, de ez a program mit sem veszített aktualitásából. A maga módján ezt tette a Nyugat is: irodalomban s a művészetekben utat nyitott az új szépségeknek, ahogy utóbb Babits írta: „Mi lázadók és forradalmárok voltunk, még akkor is, és különösen akkor, amikor magyar hagyományaink gyökereibe a legszívósabban kapaszkodtunk.” Íme, egy másik gyönyörű üzenet a mának, a kései utókor(ok)nak, amikor rendszeresen és módszeresen szétszakították az új iránti eleven fogékonyságot és a hűséges ragaszkodást a tradíciókhoz. S innen már csak egy lépés a harmadik nagy példaadás: elegendő belefutni a szerzők és a szerkesztők névsorába, hogy megállapíthassuk, a Nyugatot nem betegítette meg a magyar szellemi élet tartósnak bizonyult nyavalyája, vagyis a népies-urbánus ellentét. A száz évvel ezelőtti induláskor a főszerkesztő Ignotus mellett Fenyő Miksa és az 1929-ben öngyilkosságba menekülő, a folyóirat szellemi arcélét markánsan meghatározó Osvát Ernő szerkesztőként jegyzi a lapot, ez utóbbi halála után Babits és Móricz, majd társszerkesztőként föltűnik Illyés és Schöpflin, s szerepel a szerkesztők között Gellért Oszkár is. A különféle szerkesztői névsoroknál szinte fontosabb, hogy Ady – egyetlen megingást leszámítva – mindvégig a lap vezéregyénisége maradt. Az egyik alapítónak, a Nyugat-mozgalom egyik fő szervezőjének a fia, Fenyő Mario angolul írott tanulmányában találóan jegyezte meg, hogy a Nyugat „nem csupán irodalmi folyóirat, sokkal inkább metafora volt, olyan szimbólum, mely tárgyia-
sította némelyek utálatát, mások számára viszont a kulturális progressziót, sőt forradalmat.” Azért jegyezzük meg, hogy az állampárti irodalomtörténet eltúlozta és egy kalap alá vette az „utálkozókat”, pedig Rákosi Jenőnek vagy Herczeg Ferencnek, s az utóbbi által szerkesztett Új Időknek meg lehet állapítani úgy a kvalitásait és valóságos helyét, hogy azzal nem kicsinyítjük a korszakos Nyugatot, amely maga köré gyűjtötte irodalmunk színe-javát. Kosztolányitól Ambrus Zoltánig, Juhász Gyulától Tóth Árpádig ível a fantasztikus névsor, s az ember csak ámul, ha végignéz a Babits halálával 1941-ben megszűnő lap tartalomjegyzékein: micsoda minőségérzék, milyen nyitottság a világra, elsősorban nyugatra, de keletre is – Eizenstein filmjéről is írtak kritikát –, milyen tágas kirándulások a művészet világába, Bartókkal, Kodállyal és a többiekkel! A fénykorában talán négyezer példányt is elérő lap tartalmának jó része beköltözött irodalmunk parnasszusára, A hét krajcártól az Édes Annáig.
Osvátot mindig az érdekelte, hogy a szerző hogyan ír – nem az, hogy mit –, Móricz azt vallotta, hogy új szemekre és új szavakra van szükség, az alapító Fenyő, aki pénzzel is jócskán támogatta a lapot, visszatekintve úgy látta, gyönyörű feladatnak gondolták harcba szállani a szellemi élet megmerevítése ellen. Van mit újra fölfedezni 2008-ban is, a Nyugat évében.

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!