Elnök egyenlít

Minden politikus egyszerre több közönségnek játszik, a saját tábornak és az ellenoldalnak egyaránt, ezért is számít közhelynek Nyugaton, hogy ne azt figyeljék, mit mondunk, hanem azt, amit csinálunk. Az államfői – csupán halasztó hatályú – vétóra bölcsen ezúttal a gyakran hebehurgyának ismert egészségügyi miniszternő reagált, kifejezve készségét az elnöki intelmek gondos megfontolására. S igyekezett kerülni a polémiát a Sándor-palota őt és koalícióját kioktató lakójával. Azt nézte, amit Sólyom csinált és nem jött indulatba attól, amit mondott. Márpedig, miként egy jobboldali publicista szombaton lehangoltan megállapítja, az államfő és egykori alkotmánybírósági elnök „erkölcsi súlyával is nyomatékosította: az új törvény nem sérti az alkotmányt”. Más szavakkal: mondott bármi bírálót is Sólyom, valójában „legitimálta” a koalíció reformtörvényét. Kifogásainak zöme amúgy a döntés körülményeit – szerinte elkapkodását, a társadalomra ráerőltetését – érintette, amiben tagadhatatlanul sok igazsága is van. De hát tudják ezt sokan a törvény megszavazói közül is, akik azonban azzal tisztában lehettek, hogy immár a koalíciós kormányzás sorsa a tét. Jobboldali szirénhangok persze akkor is, azóta is csábítanák a nagyobbik kormánypárt politikusait, ne engedjenek az „egyszázalékos” partner diktátumának, ám a szocialista képviselőknek nem lehetett kétségük, hogy a tör-vénnyel együtt kormányukat is buktatnák.
Ráadásul értelmetlenül, hiszen saját egészségpolitikusaik cáfolják a törvény „több-biztosítós” címkézését. A jobboldal (már Marx által észlelt) szokása szerint megpatkolja a nyulat és üti, mint a lovat: a Sándor-palotába felküldött változat korántsem az, aminek az ellenzék politikai okokból beállítja. Hiszen még a liberális miniszter asszony is csak abban reménykedett (ekkor viszont aligha bölcsen viselkedve), hogy a valóban üzleti alapú egészségbiztosítás megmarad az ő és pártja „végső céljának”. Amire a kormányfő éppen a lapunknak adott interjújában annyit mondott, hogy ez lehet egy kis párt legitim célja, de egy szo-ciáldemokrata pártnak nem kell támogatnia.
Halasztó hatályú, de alkotmányosan nem kifogásolt vétójával az elnök végre „egyenlített”, megannyi – jobbra húzó – megnyilatkozása után. Mert annak, követve Kennedyt, nincs sok értelme, hogy kimutassuk a Sándor-palotában csütörtök délben elhangzott szavak hasonlatosságát az ellenzéktől hallottakhoz. Amikor Sólyom mégsem követi az ellenzék nyomatékos tanácsát, s nem kér – az egész törvényt kétségessé tevő – előzetes (talán hosszabb halasztással is járó) alkotmánybírósági normakontrollt, akkor politikailag felesleges őt „odalökni” Mikoláék mellé. Sajnálkozzanak csak az államfői „bátorság” hiányán a jobboldalon, míg a balliberális koalíció immár törődjön az elnöki „puha vétó” sajátos kockázataival. (A mi jogrendszerünkben ez olyasmi, mint mondjuk a Lordok Háza ellenkezése, amely szintén csupán halasztó hatályú, míg egy amerikai elnöki vétót már csak kétharmados többséggel lehet hatálytalanítani).
Koalíciós kockázatok ugyanis nagyon is adódnak az elnöki döntésből. Mivel – éppen a reform elfogadottságának növelése érdekében – helyesen tennék, ha nem csupán látszólag tekintenék át a vitathatatlanul rohammunkában tető alá hozott törvényt (minden parlamentben előfordul ilyen slusszpánik), s mert most dolgoznak a végrehajtási utasításokon, vagyis az ördögöt rejtő részleteken, a koalíciós egyezkedés korántsem ért véget. Azt a gyurcsányi szociáldemokrata vállalást továbbra is tartani kell a „legitim célját” nyilván szolgálni igyekvő partnerrel szemben. Sólyom szavai ugyanis létező társadalmi kételyeket tükröznek, azokat eloszlatni leginkább azzal lehet, ha a koalíció megint rácáfol – az elnök által hiányolt konszenzust tudatosan lehetetlenné tevő – ellenzékére, s nem tanúsítja azt a „hatalmi gőgöt”, amivel sietve megvádolják a törvény nyilvánvaló újbóli megszavazására számítva. Amihez persze ismét biztosítani kell a decemberi koalíciós egységet is.
Ezért mondhatjuk, hogy a kormányzat december 17-e után vitathatatlanul jobb, de jónak azért nem nevezhető helyzetben kezdi az új esztendőt. Ahová az elnöki vétó mintegy áttolta a reform utóvitáját. Gyurcsány lapunknak azt hangoztatta, hogy immár túl vagyunk az út nehezebbik felén. Ez könnyebb évet ígér a lezártnál, de a miniszterelnök – rá annyira jellemző – derűlátásában egyelőre kevesen osztoznak. Érdekes módon éppen egy jobboldali elemző viszont igen, persze sajátos – esetében érthető – logikával: szerinte „még mindig az a kisebbik rossz, ha hivatalban van egy biztos parlamenti többségű kormány”. Vagyis nem számol a koalíció felbomlásával és – noha lankadatlan ellenzéki ostromot javasol ő is – beletörődni látszik a kormánybuktató igyekezet kudarcába. (Egyébként érdekesek a jobboldali publicisztikákban olykor felbukkanó – színházi nyelven – „félre” megjegyzések. Legutóbb már azt hittem, a régi Nemzet sorok közt írási hagyománya kelt életre a maiban, amikor terjedelmes tirádát olvastam arról, miként „robog el” hazánk mellett északi szomszédunk az egy főre jutó nemzeti termékben, vásárlóerőben mérve. Mi évek óta toporgunk az uniós átlag alig 65 százalékánál, míg a szlovákok mögülünk elénk kerülnek, s ebbe „harmadik világbeli elszegényedést” lát bele a szerző, aki azonban egy helyütt – óvatlanul vagy ravaszul – elárulja, hogy az Orbán-kormány az uniós átlag 61,7 százalékával adta át az országot utódjának, ami ugye mégiscsak alatta van a sovány 65,3-nak: hát csak ennyire „tették tönkre” a szocia-
listák az országot és akkor vajon hányadik világbeli szegénységben sínylődhettünk?) 
Ameddig a romló adatok és a – bármennyire is csekély, korántsem „bokrosi” mértékben – csökkenő életszínvonal adnak tápot az ellenzéki retorikának, addig ugyan érzékelheti a többség a tudatosan táplált katasztrófahangulat és az ennyire mégsem rossz helyzet közti különbséget (valószínűsíthetően ezért is  lettek korábbi szocialista szavazók csupán bizonytalanok és nem mentek át a túloldalra), a kormányfői optimizmus visszhangtalan marad. S Gyurcsány örülhet, ha legalább a koalíciós politikustársai jóhiszeműen osztják. Ha viszont valóban elkezdenek javulni a mutatók és ennek lesz immár kedvező nemzetközi visszhangja is, akkor paradox módon az ellenzéknek kell igyekeznie konszolidálnia magát. Ez a világvége retorika a bármily lassan javuló helyzetben is éppúgy groteszkké és kontraproduktívvá válhat, mint 2006 tavaszán a „rosszabbul élünk” szlogen (tényleg, mi akadályozta Orbánt a – nagyon is megjósolható – „roszszabbul fogunk élni” szólam hirdetésében?!) Mindenesetre ismert tény, hogy egy nyugati recessszió során a mélyponttól felfelé már a közhangulat is megváltozik, akik addig nem lettek munkanélküliek, úgy vélik, ezt már megúszták.
Hasonló lesz az egészségügyi reformcsomag hatása is. Sólyom és sokak aggályát csakis a tények oszlathatják el, s nem a kincstári optimizmus. Ha 2010 közeledtével nem az látszik igazolódni, hogy a magánbiztosítók kitárják az ajtót, amelynek résébe betehették a lábukat, vagyis a szocialisták által kiharcolt garanciák valóságosnak bizonyulnak, akkor már az esetleg csupán árnyalatnyit javuló egészségügy is rácáfol az ellenzéki riogatásra. Maga Sólyom láthatóan nem óhajtott odaállni a változtatást egészében elvető társaságba, s ma ennyi is elegendő az elnöktől. Fenntartásait pedig nem is árt figyelembe venni, utóvégre sok belőle a nagyobbik koalíciós párt soraiban is megfogalmazódott, de ott inkább bíznak a saját szakértőikben. Azokat viszont csakis a ki nem játszható végrehajtási rendeletek igazolhatják. Az államfő megfosztotta a koalíciós politikusokat és szakembereket a téli álomtól. Ez a legkevésbé sem baj.

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!