Kevin Spacey még hisz a Mikulásban

l Úgy tűnik, szívesen játszik olyan figurákat, akik az amerikai popkultúra jellegzetes alakjainak megsemmisítésén munkálkodnak. Először Lex Luthorként Supermant vette üldözőbe, most pedig a Mikulásra hajt.
– Igen, most valóban a Mikuláson a sor, bár nem vonzódom különösebben az ilyen szerepekhez. Ezt pél-dául azért vállaltam el, mert nagyon jól szórakoztam a forgatókönyvön. Külön tetszett benne, hogy kifigurázza a Superman-filmet is. Úgy éreztem, jó mulatság lesz.
l Nem voltak kétségei a filmben látható Superman-jelenet miatt? Nem gondolja, hogy túlságosan egyértelmű az utalás?
– Egyáltalán nem. Az embernek tudnia kell nevetni önmagán, amilyen gyakran csak lehet.
l Egyébként nagyszerű jelenet, a közönség egyik kedvence volt, a moziban mindenki hangosan kacagott. Szóval, meggyűlt a baja a Mikulással gyerekként?
– Nekem sosem volt gondom Mikulással. Viccel? Mindig jóságos volt hozzám.
l Még mindig hisz a Mikulásban?
– Jó, hogy az emberek még mindig hisznek a Mikulásban, a Fogtündérben és hasonlókban. Sokszor hallom a felnőttektől, „vajon a mai gyerekek hisznek még a Mikulásban? Annyira cinikusak, annyi információhoz férhetnek hozzá, és olyan gyorsan felnőnek!” Ez igaz, de az emberek nem tudnak egy hat- vagy egy nyolcéves fejével gondolkozni. Nem tudjuk, miben hisznek, vagy nem hisznek a gyerekek. Csodálatos dolog, ha az ember képes hinni valamiben, ami a családról és az átszellemülésről szól. Hogy megérezzük, hogyan is kellene viselkednünk egymással. Nem az ajándék számít, hanem a szándék. Karácsonykor mindig azt kívánjuk, hogy ez az érzés tovább éljen bennünk, és ne érjen véget az ünnepek után egy-két héttel.
l Lenyűgözött, milyen komolyan vette ezt a szerepet. Más színész köny-
nyen elbohóckodta volna, ön azonban nem így tett. Miért?
– Igazság szerint kész csoda, hogy David Dobkinnak, a rendezőnek sikerült egyetlen olyan felvételt is készítenie, amelyben nem nevetem el magam. A forgatás Paul Giamattival és Vince Vaugnnal egyszerűen fergeteges volt. Általában megpróbálom magam a rendező kezeibe helyezni. Számomra egy szerep a rendező elképzeléséről, az ő kívánságairól szól: milyen gonoszra akarja a figurát, milyen árnyaltra, milyen durvára. David Dobkin nagyszerűen
irányított végig a forgatás alatt. Tulajdonképpen csak tizenhat napot töltöttem a forgatással, mert közben egy darabon dolgoztam Londonban. Hálás vagyok, amiért a filmet végül Angliában vették fel, ugyanis nem tudtam volna a két dolgot egyszerre csinálni, ha Amerikában forgatunk.
l A film valószínűleg a karácsonyi tévéműsorok szerves része lesz az elkövetkező huszonöt évben. Egy ilyen szerep elvállalásakor számol azzal, hogy decemberben nem tudja majd bekapcsolni a tévét anélkül, hogy magát látná?
– Nem, mert nem nézek a tévét. Viszont már játszottam egy olyan karácsonyi filmben, amelyet valóban minden karácsonykor vetítenek a tévében. Az Egy híján túszról van szó, amelyet érdekes módon áprilisban adtak ki.
l Emlékszem a bemutatójára. Azóta viszont a film komoly rajongótáborra tett szert.
– Igen, érdekes, hogy ez így van. Nem szeretném Az élet csodaszép című klasszikushoz hasonlítani a filmet, de ebből a szempontból mindenképpen megegyeznek. A premier kész csőd volt, de mióta a tévében vetíteni kezdték a 70-es években, igazi klasszikussá lépett elő. Családok kihagyhatatlan karácsonyi programjává vált az egész világon. Minden idők egyik legnagyobb filmje, pedig a bemutatón megbukott.
l Bár nem akarja összehasonlítani, szerintem Az Egy híján túsz legalább olyan jó, mint Az élet csodaszép. Ugyanez elmondható a Karácsonyi történetről is, amely szintén bukásnak indult.
– A Karácsonyi történet szintén nagyszerű film, de nem hasonlítanám egyiküket sem az Egy híján túszhoz, amely egyébként egy jó kis film volt, nagyon élveztem a forgatását.
l Mi lehet az oka annak, hogy a karácsonyi filmek sokszor megbuknak a bemutatón, majd később mégis kultikussá válnak? Hasonló a helyzet a Karácsonyi lidércnyomással is.
– Nem ismerek ésszerű magyarázatot arra, hogy egyes filmek miért sikeresek, mások pedig miért nem. A Glengarry Glen Ross (Al Pacinóval, Jack Lemonnal és Ed Harrisszel a többi főszerepben) szerintem még hosszú időn át a nézők egyik kedvence lesz. Olyan film, mely az embereket töprengésre készteti. Mégsem hozott többet tízmillió dollárnál a bemutatásakor. Hogy miért? Nem tudom megmagyarázni.
l Szeretne még rendezést vállalni?
– Nagyon szeretnék még rendezni, de egyelőre nincs egy szabad évem, amikor megtehetem. Jelenleg művészeti igazgatóként dolgozom a londoni Old Vic színházban, és egy amerikai filmvállalatot vezetek. Rengeteg dologgal foglalkozom egyszerre, így további feladatokat egyelőre nem tudok felvállalni. A rendezés csak akkor jöhet szóba, ha már előrehaladtam azzal a munkával, hogy összekovácsoljak egy társulatot az Old Vic színházban, és befejeztünk néhány filmet azok közül, melyeknek én vagyok a producere. Ezek után viszont mindenképpen szeretnék rendezni.
l A közelmúltban nem sok filmszerepben láthattuk. A színházi munka miatt vállal kevesebb filmszerepet?
– Igen. Tizenkét évig egymás után csináltam a filmeket és alig jutott időm a színházi szerepekre. Most megfordítottam a dolgot. Egymás után csinálom a darabokat, és néha vállalok egy-egy filmet.
l Visszatérve a Fred Clausra, azt hallottam, hogy az ön által alakított Clyde Northcutt a Mindenáron vesztes című filmben szereplő orángutánról kapta a nevét. Igaz ez?
– Ha igaz is, én nem tudtam róla, de ez azért nagyon mókás.

Fordította: Kántor Zsána

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!