Távkapcsoló

Az ügyes ötletnek bizonyult Csináljuk a fesztivált! dalversenyről  könnyen le lehetett még húzni egy bőrt, meglovagolva a nézők lelkesedését. Talán fokozható tovább is, felőlem akár heti rendszerességgel sugárzott esztrádműsort is csinálhatnak belőle, egy feltétellel: próbáljanak valamiféle egészséges arányt kialakítani a színvonalas kortárs (vagy legalább tízévesnél fiatalabb) slágerek és az egykori táncdalfesztiválos Nagy Generáció dalai között. A második döntőbe jutott számok közt a legifjabb, a Hogyan tudnék élni nélküled is 1993-as, a második legfiatalabb, a Ciao, Maréna pedig már 1981-es. Mintha azóta a magyar popzene sötét korszakát élnénk. Talán ennyire értéktelen és népszerűtlen lenne a mai könnyűzene? Az MR2 Petőfi Rádió cunamiszerű sikerét látva, kétlem. A maiak már nem lennének akkora slágerek, mint anno? Vagy csak az én generációm nem aktivizálta magát az SMS-szavazások idején? (Urambocsá, a köztévét se nézi?)
Azért sem értem, miért nem tűnt fel ez az aránytalanság, mert a szerkesztők bravúrosan tudták kiosztani a régi dalokat az új előadókra, és a magyar könnyűzenei paletta egészen különböző figuráit hangolták össze egy műsorba, Ding-Dong Andrástól a körülrajongott musicalszínészeken át a megasztáros fiatalokig. (Megint meg kellett jegyeznem magamnak, mennyi új tehetséget adott az országnak az a műsor. Rendben, hogy a harmadik menet után kifulladt, de lassan készen állunk egy újabb szériára!) És még a műsorvezetőknél is stimmelt a korosztályos egyensúly.
Korda György továbbra is üdítően önazonos, ahogy hozza a kis anekdotáit, és néha dalban mondja el. Bár Klárikával ütős párost alkotnak az életben, nem ragaszkodom hozzá, hogy a tévében is mindig együtt lássam őket. Harsányi Levente viszont jó partner számára, és bár a családban rajtam kívül mindenki arcidegzsábát kap tőle, én valamiféle perverz módon egész jól szórakozom különleges humorán. Kár, hogy most nem énekeltek duettet, mint az első döntő végén. Viszont nagyon elegánsan kibekkelték azt az irreálisan hosszú időt, míg a közjegyző átrohant az eredményekkel a stúdióba valami eldugott szobából. Borzalom.
Ezt leszámítva a stáb kitett magáért, talán hogy az első Csináljuk a fesztivált! döntőjén esett közvetítési szépséghibát feledtessék a nézőkkel. Bezzeg múlt szombaton az anyagilag és technikailag is jobban eleresztett RTL Klubon a Csillag születik döntőjében az élő zene megint vacakul szólt. Milyen kisstílű volt a nagy show. Ezzel szemben a királyi adón már-már playbackgyanús volt a minőség. Ha jól figyeltem, egy tátikás dal volt, ezt is nyugodtan lehetett volna élőben, hogy még véletlenül se hasonlítson a műsor a Fásy-Mulatóra vagy a Krémre. Azért az első döntőnél még így is jobbak voltak, amikor Balázs Klári, Dolly, Payer Öcsi és Aradszky László alig tudta szájmozgással követni dalát.
Bár színvonalas műsort tettek elénk, volt pár művészi melléfogás. Dolhai Attila operettes előadásmódja nem tett jót a Ciao, Marénának, Péter Szabó Szilvia megint népieschre vett egy abszolúte műdalt, miközben egyet jobbra, egyet balra tipegett, csak a kancsó hiányzott a fejéről. Csonka András az ég világon semmit nem tett hozzá a Gedeon bácsihoz, Szolnoki Péter pedig hiába énekelt szinte transzban, az egy oktávval alacsonyabb, szerinte bensőségesebb hangnem nem passzolt a Maradj velemhez. Körülöttem mindenkit megbotránkoztatott Emilió „visszatérekén” hangsúlyozása is. Csipa azonban megint meglepően ügyes és karizmatikus előadónak bizonyult Zorán slágerét énekelve, Pély Barna hibátlanul túlélte a Hogyan tudnék élni nélküledet, és Tóth Vera tehetsége megint magasan ragyogott.
Végül győzött a bús magyar nemzetlélek, és a ballagások legkedveltebb dala, az Egyszer véget ér. Most nem feltétlenül a legszimpatikusabb előadót választotta meg a közönség, mint előzőleg Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán kettősét, bár abban sem vagyok biztos, hogy a legjobb dalt. Talán a szavazókból kifogyott a karácsonyi hangulat, és ennyire átérezték, hogy „Létünk ingoványra épült, mely a sötét mélybe húz”. Remélem, inkább csak szeretik Máté Pétert – én is imádom, bár kissé ijesztőnek látom, hogy nálunk a leginkább önsorsrontó művészeknek a legnagyobb a kultusza. Miller Zoltán előadása pedig egyszerűségében volt hiteles és tökéletes – akárcsak Máté Péter. Korda György a műsor végén kedvesen áldását adta arra, hogy a fiatal generáció továbbvigye dalai-kat és az énekes hagyományokat – csak most már adnák át végre azt a stafétabotot…

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!