Az elmúlt évekhez hasonlóan idén szilveszterre is néhány mulatságos, olykor szinte elképzelhetetlen történettel szeretnénk kedveskedni a lap olvasóinak. Ezért arra kértünk néhány neves sportembert, hogy a pályafutásuk során velük megtörtént, vagy éppen másoktól hallott különleges sztorikat osszák meg a Vasárnapi Hírek olvasóival. Így kértünk egy-egy történetet Molnár Endre olimpiai bajnok vízilabdakapustól, Göröcs Jánostól, az Újpest népszerű labdarúgójától, Taróczy Balázs wimbledoni teniszbajnoktól, Kulcsár Győző négyszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívótól, Szivós István olimpiai és világbajnok vízipólóstól, Polyák Imre olimpiai és világbajnok birkózótól, továbbá két sztorival kedveskedik e történetek összegyűjtője is.
Pista, a vízilabdarúgó
Kevés olyan sportolócsalád akad a világon, mint Szivóséké, ahol a papa, a fiú és az unoka is magas szinten űzzön egy sportágat, ez esetben a vízilabdát, sőt válogatott legyen. Igaz, az unokának, Marcinak még hiányzik az olimpiai arany, amivel a nagypapa, id. Szivós István és édesapja, az ifjabb István rendelkezik.
A fiatalabb István, a két méter magas egykori pólós center, aki világbajnoki címmel is büszkélkedhet, mesélte el a következő esetet. Ehhez még hozzátartozik egy külön történet. A feledhetetlen emlékű tévébemondó, Takács Marika, egy vízipóló-mérkőzést a következőképpen konferált fel: – Kedves nézőink, most közvetítést adunk egy vízilabdarúgó-mérkőzésről. Ekkor sokan felkapták a fejüket, mások elkezdtek nevetni, pedig Marika beletrafált a dolgok közepébe, igaz, nem akkor, amelyről most Szívós István beszél:
– Hollandiában egy négyes tornán vettünk részt, amelyen a házigazdák mellett a szovjetek, a jugoszlávok és mi vettünk részt. Iszonyatos nagy csatát vívtunk egymással, az utolsó találkozót a hollandok ellen játszottuk. Sorsdöntő találkozó volt, ha kikapunk, a harmadik helyen végzünk, ha döntetlen, akkor is, ha győzünk, viszont nyerünk. Fej fej mellett haladtunk végig a meccsen, mert akkoriban a hollandok a világ legjobbjai közé számítottak. Szövetségi kapitányunk akkor Markovics Kálmán volt. Már csak pillanatok voltak hátra a találkozóból, s döntetlenre állt a meccs, Kálmán szomorúan állt fel a kispadról, látván, hogy ebből a csatából nem tudunk győztesen kikeveredni. Mint említettem, pillanatok voltak hátra, amikor Ambrus Miklós, a kapusunk egy hosszú kidobással indította Konrád Ferit, én bent tapostam a vizet középen, ő pedig bedobta a kapu elé a labdát, ezt látva a hollandok betonkemény hátvédje, Van Dort átúszott rajtam, szinte ráült a fejemre és összefogta a két kezemet. A labda meg jött, nem tudtam mit csinálni, lábbal belerúgtam és olyan kapáslövést eresztettem a holland kapuba, amely egy focistának is a becsületére vált volna. Ezzel a találattal nyertük meg azt a meccset és a tornát is. Óriási tapsvihar tört ki, Kálmán visszafordult, gondolván, hogy a hollandok nyerték az utolsó pillanatban a meccset és akkor látta, hogy a többiek, a csapattársak ölelgetnek. Ezután mindenki engem faggatott, hogy véletlen volt-e ez, vagy sem. Kicsit ajakbiggyesztve odavágtam, mi ezt Magyarországon edzéseken gyakoroljuk. A fenét gyakoroltuk, véletlen volt.
Balázs nem be-, hanem kitört
A svéd bajnokságon vettem részt, amelyet egy csodálatos kis városban rendeztek, ahol a teniszpálya úgy volt megépítve, hogy a létesítményhez a parkban elhelyezett emeletes faházak is tartoztak. Az egyik ilyen ház első emeletén kaptam egy kis apartmant, ahonnan rá lehetett látni a pályákra. Nekem a centerpályán volt „randevúm” az olasz Zugorellivel, de valahogy elpackáztam az időt, amikor hallom, hogy a hangosan beszélő őt hívja a pályára, meg engem. Összekaptam magamat, ki akartam szaladni az ajtón, de az ajtó nem nyílt. Kimentem az erkélyre, onnan leugrani életveszélyes lett volna. Megint megpróbálkoztam az ajtóval, nem nyílt. És tudtam, ha kések, akkor nem játszhatom. Elkeseredésemben elkezdtem rugdosni az ajtót, amely vékony furnérlemezből volt, addig rugdostam, amíg egy akkora rés nem lett rajta, amelyen kifértem, és lóhalálában rohantam a pályára. Hála istennek a mérkőzést sikerült megnyernem, visszamentem a szobába, bemásztam a lyukon, és megint nekiláttam az ajtónak, és akkor vettem észre, hogy rossz felé próbáltam a gömbkilincset csavarni, ellenkező oldalra nyílott volna az ajtó.
Királyi fenség
– Tudod, édes fiam – mondta nagyapám barátja –, úgy 1910 táján huszárezredemmel Bécs környékén állomásoztunk, és egy olyan cseh származású ezredparancsnokunk volt, aki nem kedvelte a magyarokat, és nemcsak a közlegényeket, de minket, tiszteket is állandóan vegzált. Éjjel-nappal gyakorlatoztunk, mert megtudtuk, hogy Ferenc Ferdinánd (képünkön) pár hónapon belül inspiciálni, azaz ellenőrizni fog minket. Emiatt ezredparancsnokunk állandó készenlétet rendelt el számunkra, és például nekem nem engedte meg, hogy a versenyekre készüljek. De ami a lényeg, huszártiszt létére borzalmasan félt a lovaktól, alig tudott lovagolni, csak felsőbb kapcsolatainak köszönhetően lett a parancsnokunk. Egy olyan lova volt, amelynek a hátán fát lehetett volna vágni, a legnyugodtabb, legszelídebb paripa volt az egész ezredben. Már szinte elviselhetetlen volt a hangulat. A közhuszárok, meg a lovászok látva a helyzetet azt mondták egyszer, ki lehetne szúrni az ezredparancsnokkal. Természetesen lekaptuk őket a tíz körmükről, ám úgy, hogy értsenek belőle.
A gyakorlatozások során mindig azt tanultuk, hogy ő hogyan fog jelenteni Ferenc Ferdinándnak: úgy, hogy fenség, természetesen mindezt németül mondva: Hochheit. Akkor mi még nem tudtunk a pavlovi reflexekről, nem is beszélve az alföldi csikósokról, akik mégis ezt alkalmazták. Pár nappal a látogatás előtt minden nap kétszer-háromszor odaálltak az ezredparancsnok lova elé a lovászok, és azt mondták, hogy fenség. Ezek után az egyik lovász kitépett egy szál szőrt a paripa orrából, a másik lovász hátulról a tomporába szúrt egy gombostűt. És ez így ment napokon keresztül, mire elérkezett az inspiciálás ideje. Ezredparancsnokunk kilovagolt jelenteni, és amikor kiejtette a száján azt a bizonyos szót, a ló megvadult, elrohant vele, majd ledobta a hátáról. Ezek után nem lehetett mit tenni, nyugdíjazták parancsnokunkat, a mi szívünkről meg egy nagy kő esett le.
Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó
Kulcsár Győzőt azt hiszem, senkinek nem kell bemutatni, és mindenki csak Viktornak, azaz Győzőnek becézi, mert valóban az. Négyszeres olimpiai és többször világbajnok, a sportág klasszikusa, aki nemcsak a páston, hanem edzőként is maradandót alkotott és alkot. Ám aki közelebbről ismeri, az tudja, hogy alapvetően egy bohém alkat, egy jó kedélyű, vidám fickó, és szereti a borocskát, persze csak mértékletesen.
Nos ennek a történetnek is a nedű a főszereplője. Olimpiai győzelme után behívták a stúdióba a feleségét és a nyilvánosság előtt gratuláltak neki. Majd megkérdezték, hogy mivel és miként fogja köszönteni olimpiai bajnok urát. Legnagyobb megdöbbenésre a következőket mondta: – Teletöltöm a kádat borral, és abba ül majd bele Győző.
Nos, hogy megtör-tént-e az eset vagy sem, arról keveset lehetett tudni, éppen ezért csaknem negyven évvel később rákérdeztünk az olimpiai bajnoknál, hogy beváltotta-e az ígéretét az asszony.
– Beváltotta! De nem úgy, ahogy ígérte! Mert amikor hazamentem, egy gyermekkád volt megtöltve borral. Abba nem fértem bele, s ráadá-sul a bor mennyisége is hibázott. Igaz, a kiskád mellé azért oda tett még néhány üvegecskét!
A megbélyegzett
A következő történetet a nemzet sportolója, Polyák Imre mesélte el, aki kitartásáról, humoráról és jó kedélyéről volt ismert. Ami a kitartást illeti, abból minden bizonnyal adhatna másnak is, hiszen 1952-ben szerepelt először az olimpián, és ezüstérmes lett, négy évvel később ismét ezüstre futotta neki, és a harmadik nekirugaszkodásra mindenki azt várta tőle, hogy arannyal tér vissza Rómából, de nem, ezúttal is a második helyen végzett. Más talán abbahagyta volna azt a „próbálkozást”, hogy olimpiai bajnok legyen. De nem így ő, mert Tokióban végre felállhatott az ötkarikás játékokon a dobogó tetejére. Olimpiai sikerei mellett természetesen a világbajnokságokon is ott volt a legjobbak között. Ami meg a történetet illeti, az az 50-es években esett meg vele, és az egyik legismertebb magyar birkózóval.
Tatán voltunk edzőtáborban – mesélte Polyák –, a hétvégére szabadságot kaptunk, hogy hazalátogassunk. Kimentünk a pályaudvarra, ahol az edzők nem látván bennünket, legurítottunk egy-két sört a restiben, majd elmentünk jegyet venni. Barátom, akiről szó van, hadd ne említsem a nevét, de a legjobbak közé számított, vitába keveredett a pénztárossal, mondván, neki mint rendőrtisztnek fél árú jegy jár Budapestre. De sehol nem találta az igazolványát, hiába mutattam meg én az enyémet, nem fogadta el a jegyeladó. Barátom ettől olyan dühbe gurult, hogy be akart rohanni a pénztárfülkébe, de a pénztáros gyorsabb volt, és azzal a vas jegykezelő stemplivel homlokon vágta a barátomat. Majd magára zárta az ajtót. Akkor fel sem tűnt sem neki, sem nekem, hogy mi is történt. Mire hazaértünk már jelentették, hogy balhét csináltunk a pályaudvaron. A tetemrehíváskor azt mondtuk, hogy csak egy kis vita volt, és nem is történt semmi. Erre azt közölték birkózótársammal, nézzen bele a tükörbe. Belenézett és elfogadtuk a feddést, mert a homlokán virított a balhét bizonyító napi pecsét, amelyet sokáig nem lehetett lemosni a homlokáról, azaz ő tényleg meg lett bélyegezve.
Botrány a családban
Az a fránya négy perc
Göröcs János, az ötvenes-hatvanas évek egyik legkedveltebb labdarúgója mesélte a következő történetet. Titi, mert mindenki csak így becézte, 62 alkalommal szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban, és az Újpest egyik meghatározó egyénisége volt. Pályafutása befejezése után edzősködött, és egy edzői meglepetésről számolt be, igaz, nem vele történt, hanem az Aranycsapat nagy tudású játékosával, Hidegkuti Nándorral.
Az MTK ellen vívtunk rangadót, mesélte Göröcs, de még mielőtt a mi meccsünkre sor került volna, a tartalékcsapat játszott előttünk. Azon a meccsen a tarcsi 3-0-ra legyőzte a Hungária körútiakat. Majd a mi mérkőzésünk következett. Meglepetésre, amikor az MTK kijött a pályára, nem tartott velük Hidegkuti Nándor, aki mintegy 4 perccel később jött ki a pályára, felnézett az eredményjelzőre és odaszólt a segítőjének: szóljatok már, hogy töröljék le a tartalékmeccs eredményét! A válaszon megdöbbent: – Mester! Ez a mi meccsünk eredménye, mert a Dózsa 4 perc alatt 3 gólt lőtt nekünk!
Nekem – folytatta Göröcs – örök emlék marad ez a találkozó, mert mind a három gólból kivettem a részem, s a találkozó végéig még hármat rúgtunk nekik. Szegény Nándi arcát soha nem fogom elfelejteni, mert éppen az oldalvonal környékén álltam. És saját fülemmel hallottam a fenti párbeszédet.
Kellett volna egy búvárkészülék
A vízilabda-kedvelők soha nem felejtik el Molnár Endre klasszis védéseit, aki sok alkalommal segítette sikerre a magyar vízilabda-válogatottat. A most 60-as éveiben járó egykori kiváló „portás” arról mesélt, amikor még zöldfülűként bekerült a válogatottba.
– Éppen a jugoszlávok ellen szerepelhettem, talán harmadszor a nemzeti csapatban, amikor szembekerültem déli szomszédaink két méter magas, túlzással élve 200 kilós játékosaival, köztük is összeakasztottam az akkor még nem lévő bajuszomat a legvérmesebb játékossal, Szandiccsal. Az történt ugyanis, hogy a kapunk előtt egy kontrafault után mi kaptuk meg a labdát. Kiúsztam a kapuból, hogy megszerezzem, de Szandics nem engedett a közelébe. A 85 kilóm minden erejét összeszedve áthúztam magamat a fején, és kiütöttem a kezéből a labdát, majd indítottam a már megúszott játékostársakat, akik ebből az akcióból később gólt lőttek. De amikor lemásztam Szandicsról, megláttam az eltorzult, vérben forgó szemeit, úgy megijedtem, hogy azonnal a víz alá buktam, elúsztam tőle, és csak a kapunk mögött mertem feljönni a víz alól, már alig volt levegőm, elkelt volna egy búvárkészülék, mert a víz alatt láttam, hogy Szandics, mint egy őrült, utánam veti magát, jött, akár egy fehércápa, és csak a kapu hálója mentett meg attól, hogy utolérjen. De ettől az atrocitástól olyan dühbe jött, hogy kirohant a közönség közé, úgy kellett lefogni. Így utólag belegondolva igencsak bátor voltam a köztünk lévő 40-50 kiló differencia miatt, mert ha Szandics meglegyintett volna, a saját kapumban kötöttem volna ki.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!