Tolvajabb nép-e a magyar?

 

Legendás, és a maga korában népszerű figura is volt Hamrák János, aki majd’ egy évszázada, 1909-ben ellopta – a budapesti Rottenbiller utcát. Rábukkant a hírre, hogy faburkolatú piacteret építene Székesfehérvár, s fortélyhoz folyamodott: puccba vágta magát, még egy rendjelet is tűzött a gomblyukába s oda utazott. Fakereskedő vállalkozónak adta ki magát, aki jól informált: tudja, hogy krach lesz, a fa drágulni fog a tőzsdén, s bár neki ugyan van elég fája, de azt el nem adná… Ennek hallatán a városatyák sietve „meggyőzték”, hogy még a válság előtt adja el nekik a fáját. Fel is vett rá a várostól 1000 korona előleget a 9000 koronás vételárból. Pestre utazott és a kapott pénzen felfogadott tizenöt munkást, a hitelesség kedvéért elemelt még néhány piros csíkos útlezáró lécet is, szekereket bérelt, s az embereivel villámgyorsan felszedette a Rottenbiller utca fakocka burkolatát. Az ott lakók azt hitték: új útburkolat készül. A fa pedig a szekerekre került, onnan vasútra, s hat nap múltán meg is érkezett Székesfehérvárra…
– Trükkös tolvajok ma is vannak persze, de inkább a toplistát vezető alkalmi lopások jellemzőek – mondja Orbán Sándor őrnagy, az Országos Rendőr-főkapitányság bűnmegelőzési osztályának munkatársa, korábban vagyonvédelmi ügyek nyomozója. – A vagyon elleni bűncselekményeknek a fele lopás, s ennek is a bő fele alkalmi, mint például a besurranásos vagy a zseblopás. A trükközők – sok közülük csalással elegyíti a tolvajlást – elsősorban az időseket próbálják „becserkészni”. Gyakran valamilyen szolgáltató vállalkozó alkalmazottjának vagy ügyintézőnek adják ki magukat, s ha már bejutottak a lakásba, akkor elemelik a könnyen mozdítható értékeket és megkísérelnek különféle ürügyekkel – például „előlegként” – pénzt kicsalni áldozataiktól. Mind gyakoribbá válik az is, hogy a nagy értékű autókat próbálják trükkel ellopni. Erre a tolvajoknak azért van szükségük, mert a modern technikával egyre jobban védettek feltörés, lopás ellen a gépkocsik, s ezeket csak akkor tudják fürgén elkötni, ha az indítókulcs a zárban van. Fortéllyal, szituációt teremtve – pél-dául defektet okozva vagy közlekedési akadályt az útra állítva, esetleg segítséget kérve – veszik rá a vezetőt, hogy szálljon ki, majd beugranak a helyére és elhajtanak a megrendelt márkájú és típusú drága autóval. Erőszakosabb módszer, ha a piros lámpánál hátulról koccanást okoznak, s így érik el a céljukat, hogy kiszálljon a vezető. Amíg szemügyre veszi a kárt, az elkövető társai beülnek és viszik a kocsit. Ami mozdítható, ami értéket képvisel, azt a tolvajok szinte mindet elviszik, ha hozzáférnek; a bűnözők tárháza ebből a szempontból kimeríthetetlen. Mostanában a vörösréz és a bronz a leggyakoribb zsákmányuk, de egyes szabolcsi „vállalkozók” kitermeltek és elloptak már egész erdőnyi fát, almafaültetvényt is, mások meg nemrég Győrben egy autóhoz kötözve téptek ki a helyéből, azután fosztottak ki és dobtak a majki horgásztóba egy bankautomatát. A színesfémlopás elsősorban a vasútnak okoz károkat, de más kockázata is van, hisz’ a kábel hiánya a közlekedés biztonságát veszélyezteti és balesethez vezethet. Ám mindezzel együtt is azt kell mondanom: az utóbbi öt évben folyamatosan csökkent az összes ismertté vált bűncselekmény kétharmadát kitevő vagyon elleni jogsértések száma (2005-ben 270 ezer, 2006-ban pedig 260 ezer), s ezzel a lopásoké a betöréses lopásoké is. A csúcs 1998-ban 550 ezer eset volt. A visszaesés oka, hogy mind többen védik technikai eszközökkel vagyontárgyaikat. S a statisztika szerint a 2006-ban eltulajdonított érték – 95 milliárd – is 10 milliárd forinttal kevesebb volt, mint 2005-ben.
– Az ember a világon mindenütt azóta lop, amióta kialakult a magántulajdon, s az „enyém” és a „tied” egymástól elkülönült, és amióta az emberi ösztönök sora gazdagodott a szerzés ösztönével – így Révész T. Mihály, a győri Széchenyi István Egyetem jogtörténeti tanszékének vezetője. – Talán már a nemzetségi társadalmaknak is sajátja volt a lopás „szokása”. Ennek változása, elterjedtsége attól is függött, hogy milyenek voltak az életviszonyok, és mennyire voltak szigorúak a büntető szabályok. Kezdetben a szokásjog uralkodott és a közösség a tulajdon elleni magatartást – a lopást és rablást – maga torolta meg, az eltulajdonítót megbüntette és/vagy kiközösítette. A magyar jogtörténet ezer évét tekintve a lopás szinte hőmérője volt az adott társadalmi viszonyok hőfokának. Amikor a tulajdon, a mások javainak tisztelete erőteljes volt, akkor a büntetések nem voltak túl szigorúak, amikor pedig elszaporodtak az eltulajdonítások, akkor a büntetőjog mindig erős és szigorú, időnként kifejezetten kegyetlen szabályokkal válaszolt erre. István király idejében még enyhének tűnnek a büntetések, mert viszonylag nagy lehetett a tulajdon tisztelete, vagy mert még nem különült el erősen a magántulajdon. Ám néhány évtizeddel később, László idején gyakorivá váltak a lopások és igazán szigorúak lettek a büntetések: a csonkítástól vagy a többszörös visszaesés után a halálos ítélettől sem menthette meg semmi a tettest. Az, hogy mennyi a tolvaj a népességben, függött mindig a korszak szociális viszonyaitól, de az adott közösség fejlettségétől, erkölcsi érzületétől is, például attól, hogy a vallás mennyire mélyen ivódott az emberekbe. Nagyobb szegénységben bizony rendre gyakran előfordult a lopás, mint a megélhetési bűnözés legtöbbször visszatérő formája. Tudható például, hogy István idejében elsősorban szolgák loptak, de László törvényei szólnak már arról is, hogy mi történjen azzal a főemberrel, akinek a közelvalója lop: ha egy tyúk áránál nagyobb értékben találtatik, akkor „akasszák föl és vagyona vesszen utána” – kivéve, ha templomba menekül. A lopás az idők folyamán később is elsősorban a szegények magatartásformájának maradt meg. Voltak persze nemes renden lévő tolvajok is, de az ő ügyükben a vármegye rendi bírósága járt el, kivéve, ha tetten érték az illetőt, s a büntetésük rendszerint csak a státusvesztés, a nemesi rangtól megfosztás volt. A XIX. században a Csemegi-kódex már pontosan meghatározta, mi a lopás vétsége – az, ha valaki másnak a tulajdonát eltulajdonítja – és mert pontos volt a definíció, szigorúan lépett fel a jog. A pénz főbüntetést és a szabadságvesztés büntetését alkalmazta az eltulajdonított tárgy értéktől, a halmazatban vagy visszaesőként elkövetett cselekmény súlyától függő mértékben – jellemzően az alacsonyabb társadalmi helyzetű elkövetőkkel szemben –, ami a polgári korban elsősorban a saját kezük munkájából élőket jelentette. Az olyan fifikás szélhámos tolvajok, mint Hamrák János is, viszonylag ritkák voltak. Tolvajok tehát mindig voltak és lesznek is, amíg magántulajdon van – vélekedik a jogtörténész.
– Nem tolvajabb nép a magyar, mint a többi, sőt kevésbé az, ha csakis a számokat tekintjük– fejtegeti Kó József szociológus, az Országos Kriminológiai Intézet kutatója. – A statisztika szerint Magyarország ma Európában a sereghajtók közé, az utolsó harmadba tartozik a bűncselekmények számát, s a háromnegyedüket kitevő vagyon elleniekét, valamint azoknak a háromnegyedét kitevő lopásokét illetően. A hivatalos adatok alapján tízezer lakosra Ausztriában és Angliában másfélszer, Németországban és Franciaországban kétszer annyi bűncselekmény jut, mint nálunk. Ám ezzel az a baj, hogy minden bűnügyi statisztika csak a regisztrált bűncselekményeket tartja nyilván, s a 10 ezer forintnál kisebb érték eltulajdonítása Magyarországon szabálysértés, ami így nem szerepel a nyilvántartásban. Erről nincs országos adat, hiszen többnyire az önkormányzatoknál hoznak határozatot az efféle „apróbb” ügyekben. Ám vitathatatlan tény, hogy akár a világ más részein, nálunk is minden második bűncselekmény lopás. A nemzetközi tapasztalat az: minél fejlettebb egy ország gazdasága, minél nagyobb ott a jólét, annál magasabb a vagyon elleni és annál alacsonyabb az erőszakos bűncselekmények aránya; kontinensünkön a legrosszabb az arány Albániában, ahol ma a vagyon elleni bűncselekmények az összesnek alig a felét teszik ki. Ami a hazai viszonyokat illeti: a rendszerváltás után, a ’90-es évek elején erőteljesen felívelt, pár esztendő alatt megháromszorozódott a bűncselekmények és az elkövetőik száma, az előbbi meghaladta a 600 ezret. A ’80-as években még jellemzően egymilliárd forint körül lehetett a lopások okozta kár évente. Ez a ’90-es évek végére már elérte a 80 milliárd forintot, s nemcsak az infláció miatt, hiszen a fizetések ugyanez idő alatt „csak” a tíz-hússzorosukra emelkedtek. Az, hogy mit lopnak el a leggyakrabban, ugyancsak összefügg a gazdasági fejlettséggel; minél gazdagabb egy ország, annál több mindent lehet és érdemes elemelni. Albániában az elmúlt évekig nem volt gépjárműlopás, mert nem volt magántulajdonú autó.
S hogy kik lopnak? A szakember szerint az alkalom szülte tolvajok között, akik először esnek bűnbe, épp úgy megtalálhatóak a leggazdagabbak, vállalatvezetők és jól kereső művészek, köztük viszonylag sok nő is – akikre azt szokták mondani, hogy kleptomániásak –, mint az összes többi réteghez tartozók. S az egyszer tolvajlók között jellemzően sok a még tanuló fiatal, aki a zsebpénzét meghaladó értékű holmit kíván meg és emel el. A visszaesők, akik önállóan vagy tolvajbandában „dolgoznak” és ebből is élnek, viszont rendszerint a szegényebb rétegből kerülnek ki.

(vasvári)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!