Egy barátom szokta olvasni, amit írok, s ő így határozta meg a műfajt:
„valami észosztás”. Végül is az. Mi lenne más? Egyre inkább kialakulni
érzek magamban egyfajta intellektuális rasz-
szizmust, pedig talán az sem szép.
Vagy igen? Vagy nem? Lenézhetem azt, aki szánalmasan rossz helyesírással ír tele internetes blogokat arról, hogy szerinte ki miért hülye? Vagy tekintsem sorsa áldozatának őt, s kíméljem? Vagy pont azzal teszem tönkre az életet, ha kímélem? Édesapám egy olyan vállalatot iranyított, ahol értelmi fogyatékosok is dolgoztak, felügyelet alatt, de legalább változatos életet élve. Apám mondta mindig, hogy meg kell érteni, hogy ők betegek, de rájuk kell szólni, ha összetörnek valamit. Nem megalázva őket, de határozottan. Láttam túlkímélt beteget, életvezetési problémákkal küzdő, de egyébként sávokban okos, értékes embert eltévedni attól, hogy kiemelték. Vagy bunkók vagyunk, vagy túl óvatosak, nyilván eszközhiány mindkettő. De ha nem lehet a hülyét lehülyézni, ha a problémás ember puszta finomkodásból csak dicséretet kap, mitől ne kezdené hamar azt hinni, hogy ő jobb mindenkinél? Engem nem zavar, ha bárki tökéletesnek hiszi magát, vagy csak perifériálisan irritál, de ők belehalnak előbb-utóbb. Szóval akkor osszunk észt, szóljunk, konfrontálodjunk, vagy legyünk állati udvariasak és dögöljön meg mindenki?
Jáksó László
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!