Legújabb évi noteszünk

Szilveszterkor még az olasz köztársasági elnököt is megnéztem a RAI1-n. Évet záró beszédében azt találta mondani Napolitano, hogy az olaszok ugyan sokfélék, de Itália csak egyetlenegy van. Estefelé beszélt, nem éjfélkor, és nem is újévkor, mivel az olaszok általában étkezéskor isznak csak némi alkoholt. Róla rögtön eszembe jutott az egyik hazai szerző, aki híveinek hosszan kígyózó sorai előtt Egy az ország című könyvét dedikálta. Egy másik saját művével, sajnos, évek óta tartó teleregényével azonban sikerült ennek az ellenkezőjét is valósággá tenni: már régóta legalábbis két Magyarország van, de kettő biztosan: „mi” és „ők”. Mi vagyunk az igaziak, „Árpád népe, hej”, ők pedig mindenki, aki nem mi vagyunk. Ez köny-
nyedén fölfogható, a lelkiállapotok hevítésének pedig remekül megfelel, úgyhogy ma egyetlen Magyarország csak a térképeken és a statisztikákban létezik.
De mi kerül majd legújabb, 2008-as kalendáriu-
munknak, ahogy régen mondták, az évlapjaira? Kormányhoz közeli politológusok jósolják, hogy a szűk esztendő után meglesz most már minden, „kormányzati korrekció” és új dinamizmus, meg hogy végre eljön a „fordulat éve” (ezzel azért némiképp vigyázzunk: volt már egyszer ilyen nálunk, bele is rokkantunk máig). Elveszett bár a kormányzás legértékesebb ideje, mondják, de megvan az esély a kilábalásra. Ami bizonyosan már a legutolsó. Az ellenpolitológusok pedig azt jósolják, hogy a népszavazás kormányváltást hoz majd (a 2006-os választásoknak nyilván a negyedik fordulóját), mert hiszen a tömeges népi ellenállásnak – „minden lehetséges eszközzel betartunk” – már nem lehet tovább szembeszegülni.
Hogy lehet-e, bizony még a (magyar) köztársasági elnök se tudja, az egészségbiztosítás hurrikántörvényét mindenesetre visszaadta az Országgyűlésnek, és ezzel a kormányoldal javára hozott egy súlyos döntést, újabb szelet vetve. Nem kell hozzá televízióban beszélő embernek lenni, mindnyájan pontosan tudjuk, hogy ez milyen újabb vihart arat majd. Vagy egy újabb, suta „kormányzati korrekció” jön, a koalíciónak megint egy színes és szélesvásznú, immár végleg helyrehozhatatlan arcvesztésével – azzal a bizonyos „kétszáz méteres, fedett pályás távolba nézéssel” (© Kuncze Gábor) –, avagy a tiszteletteljesnek bemutatott, rugalmas ellenszegülés: módosítok is rajta, meg nem is, lásd a Mátyás királynak vitt ajándékot (magyar népmese). Amitől az egész még sokkal rosszabb lesz, de hát végső soron a király se kapott egyáltalán semmit.
Én csak azt jósolom meg 2008-ra, hogy hó és ónos eső holnapután is lesz. És bár egyes híradók szerint a Balaton már mindenütt befagyott, más híradók szerint mégis járnak a tihanyi kompok, vagyis dehogy fagyott be. És azt is jósolom, hogy a detoxikálók látogatottsága rövidesen visszaesik a megszokott szintre, vagy nem, továbbá, hogy visszavitt karácsonyi ajándékainkat a kereskedő vagy visszaveszi, vagy mégse. Igaz, közben persze erősen megvisel az is, amit lehet, hogy sohasem fogunk már megtudni. Mert ha már a Magyar Posta síléc vagy gördeszka, roller, görkorcsolya, avagy éppen öszvér helyett új, korszerű bicikliket vásárolt a levélkihordóknak másfél milliárdért, akkor egy bicikli (igaz, lehet, hogy utánfutóval) most már akkor százezerbe került, vagy mégis kétszázezerbe (az évi 150 milliós karbantartás nélkül)? Sajnos, megint mozgó célpontra kell lőnöm, mert nem tudhattam meg se a valódi összeget, se a kézbesítők számát, ráadásul a mi postásunknak kerékpárja sincsen. Azt pedig, hogy ki mennyire mondja az igazat, a MÁV vezetése szépen bemutatta. Igaz, utoljára, és most újabb felügyelőbizottsági helyek után kell néz-niük, ahol minden folyhat tovább.
Én csak azt jósolom – könnyű nekem, én is csak olvastam Kapu-ci-ski Lapidárium című könyvében –, hogy idén is így lesz: „A politika mindent helyettesít – a színházat, festészetet, irodalmat. Helyettesít és bevezeti a bóvli, a giccs uralmát – az intrikák, az arrogancia, a tahóság uralmát.” És azt is jósolom: „A politikában minden a közép felé, a centrum, a pragmatizmus felé tart. Szélsőségek vannak, de nincs széles tömegbázisuk. Ezt a hiányt agresszivitással és lármával, a nyelv brutalizálásával pótolják.”
Én csak azt jósolom, mert csak 2007-nek van vége, hogy az idegeket – a lelkiállapotot – igazán próbára tevő játékok még mind előttünk állnak. Sajnos, nem láttam angyalt átszállni legutóbb sem az ülésteremben, nem látom, hogy változna akár a hangnem, akár az indulat. Pedig, mivel már akkor ott voltam, jól emlékszem Antall József nyitó beszédére: „Semmiféle karriervágy nem vezet – mondta 1990 tavaszán. – Életkorom a tapasztalatok gyűjtésével felkészített egy-két feladatra, de számomra ez nem jelenthetett hosszú időt. Éppen ezért arra vállalkozom, hogy megkísérlem az országot, a nemzetet ebből a válságos helyzetből, amelyben ma van, kivezetni, vagy legalábbis az egyenes útra terelni, és mindazt, amit a magyar nép az elmúlt évszázadokban, évtizedekben szenvedésekkel és munkával, hittel, erővel és akarattal elért, ami érték, azt megőrizzük, és ami lehetőség, a jövőben azt elérjük.”
Programjának meghirdetésekor pedig ezt mondta: „Az új kormány élettel, tartalommal akarja kitölteni a népfelség elvét. Ha az új kormány a nép kormánya, amely végleg leváltja az elnyomatás rendszerét és végrehajtja az áttérést a szabadság rendszerére, akkor az államot és annak szerveit nem szabad többé azzal a bizalmatlansággal tekinteni, amely az elnyomatás eszközeinek járt ki korábban. Ezért most és e helyről fordulok a magyar néphez, hogy vesse ki magából a bizalmatlanság évtizedes, évszázados beidegződéseit, tekintse az intézményeket a magáénak, amelyek az ő érdekében, védelmében, szolgálatában működnek. Így álljon a magyar nép, bizalommal és kritikával új állama, az Országgyűlés és kormánya mögé.”
Azután forrongó, nehéz évek jöttek. Antall József azt kívánta, hogy az Országgyűlés a magyar politikának közös otthonává legyen. Ahol kormány és ellenzék állandó vitában, ámde egymást megbecsülve alakítja át Magyarországot. És hogy közben megszületik az a politikai osztály is, amelyik valóban elit, és nem földúlt frontharcosok üvöltöző gyülekezete egy rendetlen tornateremben, és amelyik saját hazája fölemelkedésének ma már legfőbb akadálya.
Nem jósolom, csak remélem, mert örökké semmi sem tart, ez sem: 2008-ban végre talán fölismerjük, hogy ebből elég volt. Mert mindenünk rámegy, velünk együtt a saját jövőnk is. A történész Romsics Ignác nemrégen ezt mondta: „Évek óta egymással acsarkodó politikát folytatunk, és képtelenek vagyunk meghozni a nemzetet érintő legalapvetőbb stratégiai döntéseket. Amikor pedig az egyik meghozza vagy meghozná, a másik azt mondja: majd én lerombolom. Nem vagyunk képesek túllépni a pillanatnyi hatalmi érdeken, és az egész társadalom, az ország jövőbeni érdekeit szem előtt tartani. Ez újabb önpusztítás, teljesen saját akaratunkból. Úgyhogy talán meg is érdemeljük a sorsunkat. Ezt nem holmi búbánatos defetizmus mondatja velem, hanem az elmúlt századból levonható tanulságok, és a jövőnkért érzett aggodalom.”

 

Csapody Miklós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!