Tizennégy évesen állt először kamerák elé, és úgy érzi, hozzáállása a filmekhez mit sem változott az elmúlt ötven évben. Szívügye az emberi jogok védelme, ő a halálbüntetés eltörlésének egyik legaktívabb szószólója. Legújabb filmje is az emberi jogokról, avagy épp azok hiányáról szól. A Persepolis című francia–amerikai animációs film egy fiatal lány (Marjane Satrapi iráni születésű, Franciaországban élő képzőművész) szemszögéből, finom iróniával mutatja be, milyen egy különc kamaszlány élete Iránban, majd perzsaként a még furább nyugati világban. Az Oscar-díjra jelölt rajzfilmet Deneuve mellett lánya, Chiara Mastroianni, valamint Danielle Darrieux szinkronizálta. Mint az ikonokra általában, a francia mozi nagyasszonyára is külön szabályok vonatkoznak. Catherine annak ellenére láncdohányos, hogy ez manapság már egyre nagyobb bűnnek számít. A Newsblaze.com hírportál riporterével folytatott beszélgetés kezdetén is cigarettára gyújtott.
– Miért? Persze, ez Amerika, itt nem szabad dohányozni. Na, jó… Mi ez a könyv?
l A Persepolis. Nem ismeri fel?
– Nem, nekem a francia változat van meg, az sokkal vaskosabb.
l Nem vagyok meglepve. Gondolt valaha arra, hogy a Persepolis egyik szereplőjének fogja a hangját kölcsönözni?
– Nem, soha.
l És mit gondolt a filmről?
– Amikor először hallottam róla, természetesen nagyon jó ötletnek tartottam.
l Mi az, ami megfogta ebben a munkában?
– Nos, az, hogy megindító és szokatlan. És nagyon politikus, jó értelemben véve.
l Volt már Iránban?
– Még nem voltam, és valószínűleg egyhamar nem is fogok oda menni.
l Miért?
– Nem szeretnék olyan helyen élni, ahol nem tehetem és nem mondhatom azt, amit szeretnék.
l Létezik olyan hely a világban, ahol nem ismernék fel?
– Nem tudom, de ha van ilyen, az nagyon csábító lenne számomra. Emlékszem, amikor először jártam Vietnamban, igazán különlegesen éreztem magam, hiszen az utcákon járva senki sem ismert fel.
l Hogy tetszett a munka egy animációs filmben?
– Remek volt! Szerencsére nem egy mókus vagy kacsa hangján kellett megszólalnom, így semmi szokatlant nem kellett tennem.
l Hogy készült fel a szerepre?
– Sehogy. Nem készülök fel a szerepeimre, csak koncentrálok és kész. Azonban egy színész számára mindig nagyon szórakoztató, ha csupán a hangjával kell játszania.
l Gondolt-e valaha arra, hogy Hollywoodba költözzön, és ott készítsen filmeket?
– Nem, mert eddig semmi izgalmasat nem tudtak ajánlani nekem. Ezzel együtt úgy érzem, nem is tudnék egykönnyen Hollywoodba áttelepülni. De eddig egyetlen felkérés sem jelentett olyan komoly kihívást, amelyre igent mondtam volna. Tehát addig nem megyek oda, amíg olyan filmajánlatokat kapok, amelyek kevésbé vonzóak, mint az európai filmek.
l Meglátása szerint mi a különbség az európai és a hollywoodi filmek között?
– Hatalmas különbség van, hiszen Amerikában a producer legalább akkora befolyással bír egy film elkészítésénél, mint maga a rendező. És ez nem mindig jó a film szempontjából. Szerintem egy rendezőnek egyedül kell megvágnia a filmjét, s ilyenkor joga van bármihez, még ahhoz is, hogy ellentmondjon a producernek. Franciaországban ez így van, és ott mindig a rendező nyer. Azt sem tartom túl szerencsésnek, hogy Amerikában rengeteg forgatókönyvíró dolgozik egy filmen. Persze ebből akár valami jó is kisülhetne.
l A sok legendás rendező közül, akikkel együtt dolgozott, mint Truffaut vagy Bunuel, ki volt az, aki önre, mint színésznőre a leginkább hatással volt?
– Úgy érzem, a színjátszásról alkotott elképzelésem vajmi keveset változott az évek során. Talán annyi történt, hogy felnőttem. Nagyon fiatalon kezdtem el filmezni. Rengeteget tanultam Jacques Demitől, később pedig Bunueltől és Truffaut-tól. Azt azonban nem gondolom, hogy amit tőlük tanultam, alapvetően megváltoztatta volna a véleményem akármiről is. Mint mondtam, nagyon fiatalon kezdtem filmezni, és már ekkor megvolt saját véleményem a dolgokról, és a szilárd elhatározásom arról, merre kívánok haladni az életben. De az ízlésem cseppet sem változott tizennyolc-húsz éves korom óta.
l Mit gondol, a Persepolis milyen üzenetet közvetíthet a nézőknek a mai nők helyzetéről?
– Tetszik a film politikai üzenete és humora is. Ennek a filmnek bizonyos részei nagyon megrendítők, és sokszor nagyon viccesek is. Úgy érzem, Marjane egyéb fontos témákat is érinteni szeretne ezzel a filmmel, amely egy iráni kislány mindennapjait mutatja be. Például olyanokat, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint ön vagy én. Ugyanúgy szeretnek táncolni, szeretni, és ha összetörik a szívüket, ők is szenvednek. Mert a média, a televízió ezt az oldalát nem mutatja meg ezeknek az embereknek, ezért hajlamosak vagyunk elfelejteni. Annyi előítélet irányul feléjük. Emellett még azt is szerette volna megmutatni, hogy a politikusok is emberek, és hogy a média ezt sem igazán akarja észrevenni, mert nem szeret igazán mélyre ásni, a dolgok mögé nézni, csak a felszín érdekli. A hírek a nagyvilágból egy hatalmas olvasztótégelybe kerülnek, és úgy tűnik, már senkinek nincs ideje arra, hogy megálljunk egy pillanatra, és észrevegyük az összefüggéseket. Túl hamar ítélünk meg politikai helyzeteket, és azt, ami más országokban történik.
l A világ melyik pontján él jelenleg?
– Melyik pontján? Még mindig ugyanott, Párizsban.
l Nem gondolt még arra, hogy mikor egy filmet forgat, ön egyfajta nagyköveti szerepet is betölt?
– Nem, egyáltalán nem így gondolom. Bár sokat forgatok, és színésznő vagyok, nem hiszem azt, hogy szerepeket kellene játszanom – a filmszerepeimen kívül.
Fordította: Kántor Zsána
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!