Ókori ínycsiklandás –
Miről mesélnek másfél tucat malacka csontjai; miképp kezelte az ókor a PET-palack-problémát; hogyan támasztható fel a római gyomor (vagy inkább a konyha)? – Balácapusztán egy római lovag fényűző hajlékában minden kiderült. Legyen elég annyi, hogy háború és bűzaszat.

  <h1>Ókori ínycsiklandás Balácapusztán egy római lovag fényűző hajlékában - Fotó: Molnár Csongor</h1>-
  <h1>Ókori ínycsiklandás Balácapusztán egy római lovag fényűző hajlékában - Fotó: Molnár Csongor</h1>-

Ókori ínycsiklandás Balácapusztán egy római lovag fényűző hajlékában - Fotó: Molnár Csongor

- – Kép 1/2

Úgy másfél tucatnyi, alig két-három hónapos pecsenyemalacka veszett oda, amikor hirtelen beszakadt a római villa pincéjének teteje. S noha a ház ura dúskált a földi javakban – övé lehetett a fél Balaton-felvidék –, ez nem volt olcsó mulatság. A szopós kisdisznó húsa luxuscikknek számított, hiszen a vajpuha pecsenye élvezetéért fel kellett áldozni az éves sertésszaporulat egy részét. Mégsem mentette senki a csemegét, amiről Kovács Loránd arra következtet: nem szimpla baleset rontotta be a pince mennyezetét. A balácapusztai Villa Romanát vezető régész a szarmata–markomann háború résztvevőire gyanakszik.

A Duna túloldalán élő népek ugyanis kevesellték a nekik járó pénzt, és úgy döntöttek, hogy maguk gyűjtik be a különbözetet. Így a második század végén felprédálták Pannónia provinciát, mégpedig két menetben.

Kovács feltevése szerint, miután az első hullám felperzselte a villagazdaságot és odébbállt, a birtok személyzete reparálni kezdte a házat, feltöltötte minden jóval a pincét (ami egyfajta hűtőházként működött), csakhogy a munkálatok közben odaért a „második csapás”, így mindenki futott az életért, az esetlegesen nem teljesen helyreállított pincefödém pedig beszakadt.

Ami azonban a római nagyúrnak – a lovagi rend tagjának – üröm volt, az a jelenkor emberének öröm. Ugyanis a harci zaj elülése után a romos pincével senki nem veszkődött tovább, feltöltötték szeméttel, és döngölt padlóval fedték. Így ebben a helyiségben gyakorlatilag ugyanúgy épségben maradt minden (lásd keretes írásunkat), mint Pompejiben – és még vulkánkitörés sem kellett hozzá.


Három férfi, egy életérzés


Azonban a római gasztronómia emlékét Balácapusztán nemcsak az egykorvolt malackák csontjai idézik és a pincéből előásott edények és amforák (utóbbiak voltak a világbirodalom PET-palackjai – lásd keretes írásunkat) –, most éppen egy vérbő, ókori lakomának adott otthont a villa. Autentikus római ételsort nem könnyű prezentálni. Magától értetődően szóba sem jöhet számos alapanyag, például az Újvilágból átültetett zöldségek köre, noha a krumpli, a kukorica, a paradicsom, és így tovább, Európa bázistáplálékává lett.

Ráadásul a hozzávalók körét tovább szűkítette, hogy a lakomát készítő gasztrotriumvirátus (lásd keretes írásunkat) nem alkuszik, és csak az aranykor (lényegében az időszámításunk előtti első század és az időszámításunk utáni első század fele) fogásait hajlandó felszolgálni.

A három férfi legfőbb forrásmunkája Marcus Apicius Gavius – a birodalom csúcsínyencének – műve: Szakácskönyv a római korból. Egyetlen szépséghibája, hogy a mennyiségekkel nem bajlódik, azaz ha valaki nem képzett ókori szakács, akkor csak sok-sok kísérletezés árán jut el a helyes arányokig. És ha mindezeket a nehézségeket sikerült legyűrni, akkor még hátravan a hűtés, feldolgozás és sütés kérdése – hiszen frizsidert, robotgépet és sütőt a rómaiak nem ismertek.


A kliné árnyékában


De azért lett vacsora, nem is akármilyen. Igaz, a három kliné árván maradt, annyira nem rómaiasodott el hirtelenjében a vendégsereg, hogy egy „étkezőheverőn”, oldalán fekve, felkönyökölve költse el az étkét.

A bátorság hiányát menti, hogy egy ókori mulatságon a kereveten végigdőlő vendég nem bajlódott késsel és villával, ujjával csippentette fel az apró falatkákat, a levesebb fogásokat pedig tunkolták, minden ételhez más és más fajta kenyér dukált – most azonban be kellett vetni az evőeszközt.

Hideg előétellel startolt a lakoma.

Alapja ecetes vízben áztatott kenyér – ami csak első hallásra riasztó. Ugyanis az alexandriai kenyér köszönő viszonyban sincs a bolti „fújt termékkel”. Ugyan készítői csalni kényszerültek, mert a recept tőkebúzát ír elő (amiről ember nem hallott), így tönköly- és csicseriborsóliszttel készült a kenyér – adaléka, a görögszéna és a római kömény szinte feltépi az ízlelőbimbót. Az áztatott, korong alakú szeleteket lágy-morzsalékos sajttal (a 8. századig ilyenek készültek, állaguk leginkább a ricottáéra hasonlított) futtatta be a három „lakomamester”, ettől rusztikusan krémes lesz, a mentától és a borstól pedig frissen üdítő, a koriander már csak kesernyés ráadás. (Emlékeztetőül: a csípősséget a római konyhában a bors jelentette, a paprika még a tengerentúlon rejtőzködött.)

Az alexandriai kenyér után a fürj vonult be. Aprócska csontú, piciny madár, szinte egy tenyérben megfér – a magyar kendermagos hozzá képest egy T-Rex. De ha méretben veri is, ízben semmiképp: a szalonnába göngyölt (a hús szaftosságának  megtartása okán) madárka illata kérlelhetetlenül birtokba veszi az orrot, hogy aztán a gyomorral is ugyanezt tegye – ebben nyilván főszerepe van a tölteléknek.

Amit kapart májból, tönkölybúzazsemléből, petrezselyemből és halszószból gyúrtak, és bitang jó. Semmi nagyképűsködés, nincs tucatnyi fűszer, mint ahogy a ma oly divatos fine dining megköveteli, és – autentikus módon – a körettel sem bíbelődtek a séfek: pár szelet uborka és egy cikk sült tök szerénykedik a fürj mellett.

A római konyha ugyanis nem „köretes konyha” volt, a lényegre koncentrált. Ahogy nem is tálalt gigászi adagokat, mindenből inkább egyfajta ízelítőt adott, hiszen a fogások áradása volt a lényeg. Az ételfolyam egy luxuslakomán nem apadt. Néha kora délután 14-15 óra tájban nekiültek, és egészen 22-23 órán át élvezték az ételt, magyarázza Kovács Loránd. A balácapusztai római villában persze ilyen traktáról szó sincs, viszont a múzeumigazgató szerint a fogások – a körülményekhez képest – a lehető legautentikusabbak. Pedig ami harmadjára az asztalra kerül, az már nem Apiciust dicséri, hanem Filp Csabát, aki ókori alapanyagokból és ízekből alkotott új ételt. A tányéron fonott tésztakoszorú, alatta, szószként, felére sűrített must, a koszorún sertésszűzszeletek ülnek.

És tényleg, a rómaiak – praktikus nép lévén – a hatékonyan tartható disznóból rengeteget ettek. Ráadásul a pikánsságot gyakorta az édesség jelentette, így helyénvaló a sűrű must zamata. Ettől azonban – no meg attól, hogy félbevágott kilós kenyérhez hasonlító, tapasztott „ókori” kemencében sült – nem lett volna olyan egyedi az étek. A gasztrotrió leginkább a fűszerekkel idézi meg Róma luxusát, így a fogás egyéniségét az úgynevezett ördöggyökér (lásd még bűzaszat) adta. Amit az ókor ínyencei olyan vehemenciával fogyasztották, hogy ki is pusztult a mediterrán vidékeken – de mivel Pakisztán és India határvidékein még lelkesen fogyasztják, onnan beszerezhető. Aromája egészen izgalmas a mustéval és a fenyőmagéval együtt, úgyhogy úgy tűnik, Filp Csaba valóban autentikus római ételt alkotott. És valóban: ugyanis a fogás egyik elemét, nevezetesen a tésztakoszorút a Cato (aki egyrészt a római erkölcsöt óvta, másrészt a földművelés tudományában mélyedt el az időszámításunk előtti 3–2. században) is említi – igaz, ezzel a ténnyel Filp Csaba csak később szembesült.


Együtt, a provinciákkal


A pont a luxus i-jére egy tojásalapú desszert tette fel – a borral, mézzel, dióval, pineamaggal, halszósszal bolondított omlett nem szokványos. Viszont finom. Megjegyzendő, hogy nem könnyű desszertet találni, míg előételből vagy harmincat listáz Apicius, „levezető fogásból” alig egy párat. A gasztrotriumvirátus nem improvizál, csak többször kipróbált ételeket ad fel – így mára üzembiztosan eljutott oda, hogy bármikor képes egy ókori vacsorát előállítani. Ezért most azon morfondírozik, jó lenne összegyűjteni azokat, akik a provinciákban készítenek autentikus római ételeket, és főzni velük egy nagyot Róma városában.


Miközben magyarul több neve (például ördöggyökér) is van Róma egyik legmeghatározóbb fűszerének, a Ferula asafoetidának, az angolnak nincs rá saját szava, marad az eredeti elnevezésnél. Használatának titka egyébként az, hogy állni kell hagyni a hússal együtt. Ha a szakács a fűszerezés után egyből sütni kezd, akkor olyan szaga lesz, mint a százhalombattai férfivécének nyáron (a hasonlat Filp Csaba szíves közlése nyomán).
 

2400
négyzetméteres pompás villában lakott a 3–4. században a birtok ura és családja (hajléka pont olyan fényűző volt, mint a lovagi rend bármelyik másik tagjának, szerte a birodalomban). Az egykori villagazdaság nagyságát jól érzékelteti, hogy belső magva mintegy 10 hektáros volt, és 80 hektáros körben akadnak különböző római épületek (nem mindegyik kőház, némelyik félig földbe ásott vagy épp favázas). Úgy kell elképzelni, hoz plasztikus példát Kovács Loránd, mint egy tsz-központot. Maga az uradalom a fél Balaton-felvidéket „lenyelte”.


A TRIUMVIRÁTUS
Az antik világ vérbő lakomáit három festő szólította vissza a létbe (és a konyhába): Filp Csaba, Szabó Attila és Sütő Róbert. Hármukban az a közös, hogy szenvedélyesen szeretnek ételeket készíteni, illetve Csaba és Attila 2011-ben két hónapig a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt – ott kezdtek el együtt főzni.


Süsd elő, majd süsd meg; Főzd meg, majd süsd meg – így hangzott az egyik legfontosabb római konyharegula. Mindez némiképp „túlbiztosításnak” tűnik, nem véletlenül: a rómaiak ugyanis erősen féltek a különböző fertőzésektől, ezeket próbálták elkerülni az alapos „hőkezeléssel”.


Hegy ókori „PET-palackból”
Az amforának nem volt értéke, ha kiürült, kidobták. Egyedül a búza tárolására használt edényeket tartották meg – magyarázza Kovács Loránd. Nem véletlen, hogy Róma mellett púposodik egy domb, amit Monte Testacciónak hívnak – és nevének elsődleges jelentését (cseréphegy) érdemes komolyan venni. Ugyanis az ókorban az időszámításunk előtti második századtól az időszámításunk szerinti harmadik századig ide halmozták az egyszer használatos, illetve sérült amforákat, majd a „cseréphegyet” földdel fedték. Ha úgy tetszik, egy környezetbarát szeméttelepet hoztak létre.


Ókori hűtőház
A balácapusztai villa  pincéjében (a malaccsontok mellett) akadt Közép-Itáliából származó bor, édes lében eltett aszalt gyümölcs, Spanyolországból beszerzett garum, Horvátországból vásárolt olívaolaj. (A pince csak egyetlen titkát nem fedte el, nevezetesen azt, hogy mit rejtett a Kis-Ázsiából származó amfora.) A felsorolásban egyébként az olívaolaj a kakukktojás, a birtok gazdája ugyanis csak a luxuscikkeket importálta. Az olívaolaj viszont filléres tétel volt, magyarázza Kovács Loránd. Olyannyira, hogy még a világítást is ezzel oldották meg – csak hát a „bogyó” nem termett meg Pannóniában.


Nyaljál békát!
A bor élvezetét a rómaiak sem vetették meg, igaz, a pikantériát esetükben az édességgel való játék jelentette, így a legtöbbször édeskés, fűszeres bort ittak. Amit általában vízzel hígítottak. Olykor tengervízzel, hogy az édes és sós játéka borzolja ínyüket. Aki azonban nem az alkohol mámorára vágyott, az sem maradt hoppon, csak békára vagy gombára volt szüksége. Ugyanis, meséli Kovács Loránd, egyes békák bőre méreganyagot termel, amit ha az ember „elfogyaszt”, akkor bekábul. Ehhez kellő alapossággal kell nyalogatni egy kétéltű bőrét – egy egyszerű varangyos béka tökéletesen megteszi. Aki pedig a „növényi drogokra” vágyott, az – kellő mértékletességgel – mérges gombát evett, némelyik erőteljesen hallucinogén. (Otthon senki se kísérletezzen ilyesmivel, mert életveszélyes! – a szerk.)


Luxus, rothadó halból
A só snassz volt, ha ínyencség készült, helyette garumot használt az ókori séf. Ami drága mulatság volt, egy korsó (mértékegysége 6,5 liter) 1000 sestertiust kóstált, 2500-ért pedig első osztályú rabnőt lehetett vásárolni. Csínján is bántak a szakácsok a garummal, egy-egy cseppjével ízesítették az ételt. És nemcsak borsos ára okán: íze ugyanis rendkívül intenzív. Filp Csaba és Szabó Attila ujjbegynyit vett be a markáns ízű fűszerből, és hetekig nem érzett semmit. Hogy mi is az a garum? Tengeri halakat amforában sóval együtt két-három hónapig fermentáltak, miközben az uszonyosokból kicsorgott esszenciájuk (az érési időszak alatt az amforában kálium-glutamát képződött, ami minden ízre rádolgozik, ezért alkalmazható a halszósz édességeknél is). A folyamat rendkívül büdös volt, így ezt az ínyencséget csak meghatározott távolságra lehetett készíteni a városoktól. A végeredmény azonban magáért beszélt, nem csoda, hogy a cégek büszkén ellátták azonosító pecsétjükkel a korsókat. A leghíresebb garumcég Pompejiben működött, és szardellára alapozott. Garumot ma is készítenek, például Olaszországban, és hasonló szószt használnak Thaiföldön is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!