Egy anekdota szerint 1945-ben Jaltában Sztálin egy papírszalvétára tintaceruzával firkantotta fel, hogy milyen befolyási arányokat képzel el a háború utáni Európában. E vázlat alapján Olaszországban 50-50 százalék lett volna a szovjet-angolszász „részesedés”– de ezt Roosevelt lehúzta. Így vált Olaszország egyértelműen a nyugati világ részévé. Így válhatott később, kereszténydemokrata vezetés alatt a NATO déli szárnyának legfontosabb erejévé (egyfajta anyahajóként, amely állandóan a Földközi-tengerben horgonyoz); így válhatott az egységesülő Európa egyik motorjává, a világ 8. legnagyobb gazdaságává – miközben az országban hatalmas népi támogatás mellett működött Nyugat-Európa legbefolyásosabb, moszkovita kommunista pártja.

 
Matteo Renzi: törheti a fejét FOTÓ: SIMONA GRANATI, GETTYIMAGES HUNGARY VIA CORBIS

És bár az olasz kommunisták zöme inkább a saját szemének hitt, mintsem az ideológiának, így folyamatosan távolodott Moszkvától (amiben meghatározó szerepe volt az ’56-os magyar forradalom elfojtásának), a Kreml valójában soha, egyetlen percre se tett le arról, hogy befolyását kiterjessze erre a gazdaságilag és geostratégiailag egyaránt fontos félszigetre.

Hogy jön mindez a most vasárnapi népszavazáshoz, amely alapvetően az olasz alkotmányos rendszer reformjáról szól? Hát úgy, hogy Moszkva már régen került ennyire közel eredeti céljához. És ennek érdekében minden szoft eszközt be is vet, amit korszerűen csak hibrid háborúnak neveznek – leginkább lélektani hadviselést, ál- és rémhírek, összeesküvés-elméletek terjesztését, de szélsőséges, populista, Európa-ellenes pártok támogatását is. Egyre több jel utal például arra, hogy a Beppe Grillo humorista által vezetett Movimento 5 Stelle (Ötcsillagos mozgalom, M5S) a Kreml hálójába került. Ez a szervezet ugyanis iparszerűen, a közösségi médiában töménytelen mennyiségben osztja meg orosz trollok dezinformációját és propagandáját. Így aztán a vasárnapi szavazás sok mindenről szól majd, legkevésbé azonban az alkotmányos reformokról.

Leginkább a baloldali Matteo Renzi és kormánya melletti vagy elleni szimpátiavoks várható.  A bizonytalanok száma még mindig nagyon magas, a szavazás kimenetele felettébb kétséges.

Az alkotmányreformot a fiatal, demokrata párti miniszterelnök éppen annak érdekében kezdeményezte, hogy a II. világháború után alkotott, 70 éves és megkövesedett alkotmányba új életet leheljen: olcsóbbá, hatékonyabbá és gyorsabbá tegye az állam működését; leegyszerűsítse a törvényalkotás folyamatát; kiiktasson feleslegessé vált intézményeket; erősítse a központi kormányzat szerepét; gigantikus összeget spóroljon a bársonyszékek számának csökkentésén, és egyértelműen megossza a központi kormányzat és a tartományok felelősségét. Hogy dermedt struktúráiból kimozdítsa Olaszországot. A reform ellenzői – elsősorban a rasszista, xenofób és Európa-ellenes Északi Liga, valamint a bázisdemokrata, euroszkeptikus M5S – a korábbi jogosítványok elvételét, a közvetlen demokrácia eszközeinek szűkítését róják fel a reformnak. No meg azt, hogy önmagában a kezdeményezője is illegitim, mert pártja úgymond alkotmányellenes választási törvény alapján került hatalomra, ráadásul nagyon kis szavazatkülönbséggel, végül pedig Renzi maga nem is volt miniszterelnök-jelölt, hanem csak „megpucssolta” elődjét, Enrico Lettát.

A reformellenes szavazatok mögött jól kitapinthatóan ott az egykor szebb napokat látott, lecsúszó középosztály. Érdekes módon a reformellenes szavazatoknak akadt egy „kakukkfióka” támogatója is: a londoni The Economist. A tekintélyes gazdasági hetilap szerint Renzi két évet elvesztegetett érdemi reformok nélkül, az alkotmányreformmal játszadozott, amely pedig semmit nem old meg Itália valódi problémáiból: nem lesz tőle gyorsabb a gazdasági növekedés; nem segíti a rosszul teljesítő hitelek miatt bajba került bankrendszer rendbetételét; nincs hatással az éves GDP 133 százalékát elérő államadósságra; viszont nem tér ki megannyi más, strukturális problémára. (Érdekes, hogy az olasz gyáriparosok szövetsége éppen ellenkező véleményen van.) Ezért az Economist a szavazás után szakértői kormány felállítását tartaná hasznosnak. Mindenesetre, ha győznek a nemek, Renzi kilátásba helyezte a lemondását (ettől persze a parlament elvileg még újra bizalmat szavazhat neki).

Ha mégis az igenek kerülnek többségbe, akkor persze Renzi megerősödve kerül ki a csatából, és bizakodva nézhet a következő választások elébe – annál is inkább, mert a 2014-es európai parlamenti választásokon már tiszteletreméltó 41 százalékkal „tarolt”.

Mivel Olaszországban nagy hagyománya van az átmeneti, szakértői kormányoknak, ez is egy lehetséges forgatókönyv. A Financial Times már meg is szellőztette Pier Carlo Padoan pénzügyminiszter nevét, mint lehetséges szakértő miniszterelnökét, aki kétségkívül nyugtatólag hatna a piacokra.

Elméletileg persze lehetséges egy előrehozott választás is, de ez inkább csak az M5S érdekében állna. Amennyiben azonban ők kerülnének hatalomra, az a teljes bizonytalanságot jelentené Olaszország – és tegyük hozzá, egész Európa – számára. Nem is annyira a nekik felrótt populizmus miatt; nem is azért, mintha a mozgalom nem hozott volna felszínre tehetséges és ígéretes politikuspalántákat. Sokkal inkább azért, mert az Ötcsillagos Mozgalom esetében nem beszélhetünk egy klasszikus értelemben szervezett pártról, amelynek programja lenne, kiépült struktúrákkal, döntéshozatali fórumokkal, tapasztalt politikusokkal. Esetükben kódolva van a zűrzavar, beleértve a kormányzati segítségre szoruló bankrendszer esetleges súlyos zavarát is – és ez bizonyosan nem olasz, nem európai érdek. Sokkal inkább azoké, akik rátelepedve a bázisdemokratikus mozgalmakra, a hibrid háború eszközeivel próbálják destabilizálni egész Európát.

Érdemes ilyenkor előítéletek nélkül odafigyelni a fix pontokra: a súlyos szívműtéte után több hónapos rehabilitációjáról visszatérő Silvio Berlusconi nem beszél előrehozott választásokról még abban az esetben sem, amennyiben a nemek kerülnének többségbe. Berlusconi mindössze annyit mond, hogy akkor végre le lehet majd ülni tárgyalni egy még jobb alkotmányreformról.

A politika végül is üzlet, a kompromisszumokról szól, és akár egy nagykoalíció sem kizárt. A magam részéről tehát tartózkodnék minden apokaliptikus víziótól: Olaszország december 4-e után sem fog összeomlani, nem fog kilépni az euróövezetből és - ha csak nem válik az orosz befolyás alá került populista mozgalmak foglyává, marad Európa oszlopos tagja is. Legfeljebb a miniszterelnököt nem Matteo Renzinek hívják majd - amit én ugyan sajnálni fogok, mert ígéretes politikusnak tartom, de az olaszok közül sokan nem így vannak ezzel. Igaz, arról, hogy mi vagy ki jöjjön utána, nincs mit mondaniuk.

Címkék: Olaszország, Fókusz

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!